11. Rész

Nagyon sajnálom a kimaradást, de elég sok dolgom volt és még mostanra sem tudtam belerázódni az iskolai életbe :D És most szólok, hogy a következő évem zűrös és fárasztó lesz, úgy hogy nem tudok sűrűn részt hozni, de igyekszem! :) Nem is zavarok tovább, jó olvasást!

11. Rész

A kopasz ágak végigkarcolják mellényem, ahogy elhaladok mellettük. A hó alatt megbúvó kövek majdnem ledöntenek a lábamról, de valahogy mindig sikerül megúsznom arcom találkozását a hideg földdel. 
Csak is az állat tekintetét figyelem, utána megyek, egyre beljebb és beljebb a kietlen erdőben, míg egyszer meg nem torpan egy kopárabb részen. Ekkor én is megálljt parancsolok lábaimnak, tartva az öt lépés távolságot. Ökölbe szorítva kezem rázom meg fejem, és csak ekkor tudatosul bennem, hogy nem tudom, hol járok. A hó mindenhol friss, a fákat nem vágták ki, így tudom, ennyire még egy falu lakó sem merészkedett el. Körbe kapom fejem, de mind hiába, a láthatáron csak egyforma, kopasz fákat látok. Ha történik itt velem valami, arra soha nem fog fény derülni...
Tekintetem ismét a Farkasra vezettem. Csak ült, csendben, vörös szemeivel engem vizslatva. Kirázott a hideg ettől az egész helyzettől, de ha már végig hallgattam az öreg sámánt és eljöttem ideáig, követve a Farkast, teszek egy próbát. 
Nagy levegőt veszek, majd lassan kifújva azt ereszkedek két térdre, így szemmagasságba kerültem az állattal. Látszólag nem érti a helyzetet, hisz felemelkedve hátrál egy lépést, miközben megvillantja éles fogait. De nem félek tőle, hisz tudom: nem akar bántani.
- Miért hoztál ide? - Kérdeztem halkan. Gondoltam, hogy nem fog megszólalni, hisz ez a valóság, nem valami elcseszett tündérmese. Ha az lenne, én piros köpenyben rohangálnék dalolászva a virágok között, míg a Farkas továbbra is embereket enne. Habár... ez félig így van.
Az állat, mintha megértette volna kérdésem, felvette nyugodt arckifejezését, miközben tett felém egy lépést. Lassan, megfontoltan mozgott, mintha rossz lenne az, amit tesz. Tekintetem ismét szemein pihentek meg, amik halványulni kezdtek. A vérvörös kezdte átadni helyét a sokkalta lágyabb, halvány tengerkéknek. Ám most nem csak egy másodpercre. Az eddigi gyilkos helyett egy, szinte már barátságosnak mondható teremtmény állt előttem. 
A kisugárzása is teljesen megváltozott, mintha nem is az a Farkas lenne, aki annyi falusi életét kioltotta. Kezem lassan felemeltem, és kinyújtottam felé. A hátamra kapott szőrme lecsúszott kézfejemről, így láthatóvá vált a kötésem. Tenyeremben egy apró piros foltot láttam, miszerint átvérzett a kötés. 
De ezt nem csak én vettem észre. Az állat is a kezemre pillantott, majd rögtön hátrált is egy lépést. Szemeiben valami furcsát láttam megcsillanni... a felismerést és a sajnálatot. Felfogta, mit tett. Fülei lekonyultak és feje megereszkedett. Mint egy házi öleb, úgy viselkedett. Még halkan nyüszített is egyet, mintha azt monda volna; Ne haragudj.
- Nem történt semmi baj. Jól vagyok. - Húztam le ruhám ujját egy halvány mosollyal, majd térdemre helyeztem karjaim. A Kék szemű csak felemelte egyik mellső lábát, majd megtette a köztünk lévő távolságot és elém ült. Még nem ért hozzám, de éreztem meleg szuszogását mellkasomnak csapódni. 
Közel volt hozzám, de teljesen más arcát mutatta. Nem volt vad, nem volt vérszomjas, kész kezesbárány lett belőle, szerintem életében először. Kezem ismét felemeltem és lassan közelítettem az állat feje búbja felé. Engedelmeskedve nekem lehunyta szemét és lebiccentette fejét. A szívem a torkomban dobogott, ujjaim remegtek, mint a nyárfa levél. Ám ezekkel mit sem törődve túrtam bele a hihetetlenül dús és selymes bundájába. Ő pedig készségesen bújt tenyerembe, amin elmosolyodtam. Füle tövénél megvakartam kicsit, mire kinyújtva nyelvét lihegett egyet. Aranyos volt...
- Te nem az vagy, aki minden este megjelenik a falunkban és öldököl... Te kedves vagy. - Suttogtam, miközben lejjebb siklatva kezem cirógattam hátát. Érti, amit mondok, ebben biztos vagyok, hisz bólintott egyet. Maga is tudja, hogy rossz az amit tesz. De nem fog változni, hisz ezt csinálja évtizedek óta, a mozdulatsorok már beleivódtak az izmaiba. Az ölés neki olyan, mint egy láncdohányosnak a cigaretta. Akárki, akárhányszor kéri, nem tud megválni a nikotinos szálaktól, maximum pár napig... Utána pedig kezdődik az egész elölről. 
Egy enyhe, szúró fájdalom zökkentett ki gondolkodásomból. A kötésem alatt éreztem. Egyre kezdett erősödni, már remegtem is. El nem tudtam képzelni, mi történhet, így gyorsan kibogoztam a véres kötést, és leejtettem a hideg hóba. A kézfejem bőre mocorogni kezdett, majd pár ponton világítani. Az álmom... 
A kék fény bántotta szemem, így elfordítva fejem vártam ki, míg a fájdalom elmúlik. Másodpercek múlva egy kisebb, halványan lüktető ábra látott napvilágot: egy Hópehely. Kezem megfordítottam, de az eddigi hegnek hűlt helye. Begyógyult, mintha ott se lett volna. Szaporábban kezdtem venni a levegőt, majd tekintetem a Farkasra kaptam, kinek homlokán az az álombeli Sárkány sziluett jelent meg. 
A sámánnak igaza volt. 
A Farkas és én összetartozunk...

10. Rész

Ismét én, gondoltam kárpótollak titeket a több mint egy hónapos kihagyásért :) Jó olvasást, ismét!

10. Rész

Kicsit megszeppentem, ugyanis nagyon új volt nekem ez a közeg. Minden tárgynak volt valami köze a szellemvilághoz, ami nem kicsit hozta rám a frászt. Kyungil oldalba bökött, így sikerült visszarázódnom a jelenbe. Gyorsan megkerültük, a most már csak kéken parázsló tűzrakóhelyet, majd helyet foglaltunk a másik oldalon. Törökülésbe húztam lábaim, majd nagy levegőt véve pillantottam fel a sámánra. 

- Honnan tudta, hogy jönni fogok? - Kérdeztem halkan, kíváncsian, mire egy féloldalas mosoly ült ajkaira. 

- Minseok. Én mindent tudok. - Fektette el maga mellett a botját, majd térdére támaszkodva nézett olyan mélyen szemeimbe, hogy az már nekem volt kellemetlen. - De el nem tudom képzelni, hogy mégis miért kerestél fel egy magam fajta öregembert. - Sóhajtott egy nagyot.

- Volt egy különös álmom a Farkassal és... 

- Ne folytasd, kezdjük ezzel. - Vágott hirtelen szavamba, majd maga mellé húzott egy kisebb edényt, melyben sötét színű por volt. - Mit álmodtál vele? - Pillantott rám újból, míg ujjai között át-átszűrte a tálka tartalmát.
- Sötét volt, csak mi ketten voltunk az álomban... - Kezdtem lassan mesélni, egy nagy levegő vétel után. Minden kis részletet elmondtam, amire elékeztem. A megszelídülést, a furcsa, kéken izzó jeleket, és a testem önakaratát. Néha Kyungilra pillantok, aki szintén olyan értetlenül áll a dolog elébe, mint én. Ám a sámán tekintetéből azt szűrtem ki, hogy elég sok dolgot tudott értelmezni. Mikor befejeztem az álmom kifejtését, a találkozásainkat is elregéltem. Mikor először láttam szelídnek, és amikor megmentett a hófehér vadállattól. Ezután egy maroknyi port dobott a parázsra, mire a tengerkék lángok újult erővel lobbantak fel. 
- Elhiszem, hogy ebből semmit nem értetek. - Szólal meg rekedtes hangon az öregember, míg a tűz játékát figyeli. - Minseok... te nem vagy egy átlagos fiú, gondolom erre már te is rájöttél. - Intézi felém szavait, mire nyelve egyet biccentek. - A Farkasunk nem egy egyszerű farkas. Erre már akkor rájöttem, mikor láttam, hogy semmilyen fegyver nem képes ártani neki. De biztosan csak az álmod és a tapasztalatod után merem kijelenteni. - Ekkor felnéz a lángokból, egyenesen rám. - Ő egy Alakváltó. - Amint ezt kimondja, egy hűvös szellő fut körbe a sátor falain belül, mely megszólaltatja a szélcsengőként szolgáló felfűzött csontokat, és meglibbenti a kifüggesztett anyagcsíkokat. Engem egyből kiráz a hideg, ajkamat is beharapom hirtelen. Kyungil csak összehúzza magát, úgy követi szemével a himbálódzó, üreges csontokat. A sámán mély levegőt vesz, majd folytatja. - Ősidők óta léteznek olyan példányok, akik valamilyen módon emberi alakba tudnak bújni. Farkasok hozzák őket világra, de ember csecsemőként látnak napvilágot. Innen tudni, a falka egy Alakváltóval lett gazdagabb. - Kezébe veszi botját, majd megpiszkálja a parazsat. - Attól, hogy emberi vér csörgedezik a testükben, sokkalta erősebbek és szívósabbak, de így is le lehet őket győzni. - Fejezi be mély hangon.
- Képtelenség. Évtizedek óta rettegésben tart minket minden téli estén, és bármilyen fegyverrel próbálkozunk, egyikkel sem járunk sikerrel. - Szólal fel ellenzést nem tűrő hangon Kyungil, mire a sámán arcára egy hitetlen mosoly ül ki. 
- Egy nagy darab, szőrös katona, holmi hegyes fémdarabbal persze, hogy nem képes kioltani az Alakváltók életét. Csak is egy ember képes erre. Méghozzá az, akinél megtörtént a bevésődés. Vagyis nálad, Minseok. Te tudsz vele végezni. - Veszi el botját a tűzből, majd lerakva maga mellé támaszkodik meg térdein.
- Bevésődés? Az mi? - Kérdezzük Kyungillal szinte egyszerre, mely egy féloldalas mosolyt csal az öreg arcára.
- Olyasmi, mint a kacsamama és a csibéi. A kicsik, mikor kibújnak a tojásból, meglátják az anyjukat, aki be is vésődik náluk. Vagyis egy olyan szoros kapcsolat alakul ki közöttük, amit senki nem tud feloszlatni, egészen addig, míg az egyikük el nem pusztul. Az Alakváltóknál, sőt, az egyszerű farkasoknál is fent áll a bevésődés alapelve. Csak itt nem maguk a lények választják ki az alanyt, hanem a tudat alattijuk. Biztos vagyok benne, hogy itt is erről lehet szó. 
- Honnan gondolja? - Kérdezem, közelebb mászva hozzá.
- Mikor elég közel került hozzád, kifordult magából. Teljesen megváltozott, ugyanis akkor találkozott veled először személyesen. A farkas ösztöne széttépett volna, de a bevésődés miatt képtelen volt bántani.
- Akkor ezt mivel magyarázza? - Emelem fel bekötött kezem.
- Ahogy mondtad, az apád közbe avatkozott. Az ilyen hirtelen ingerek a legrosszabbat is kihozhatják az állatokból. Nincs rosszabb, mint egy ijedt, sebezhető helyzetben levő fenevad. - Magyarázta nyomatékosítva szavait. - Bízik benned, jobban mint saját magában, védelmez és nem hagyja, hogy bajod essen. 
- De én nem... én gyűlölöm őt, megölte az anyámat és lemészárolta majdnem a fél falut. Nem tudok megbízni benne. - Rázom hevesen fejem, szinte beleszédülök. 
- Minseok... Kiválasztott téged, nem tudsz ellenne mit tenni. És láttam rajtad mesélés közben, hogy megbabonázott téged az állat. - Jelenti ki azt, amitől féltem. Idegesen túrom hátra tincseim. 
- Ez nem ilyen egyszerű. - Fújtatom. - És mi van azokkal a jelekkel? - pillantok fel rá.
- Meg fognak jelenni, mikor eljön az ideje. Csak várj türelemmel. - Hajtja meg fejét, miszerint az ő munkája itt bevégeztetett. Felállunk Kyungillal, majd mélyen meghajolva hátrálunk ki a sátorból. 
Kiérve a hideg levegőre, sóhajtok egy nagyot, így leheletem láthatóvá válik vörös ajkaim előtt.
- Ez nekem is sok volt, nem tudom, te hogy érezheted magad. - Pillant le rám barátom. 
- Semmit nem értek. - Ingatom fejem. - De remélem idővel minden helyre áll, és le tudjuk győzni a Farkast. - Szorítom ökölbe kezem.
- A sámán is megmondta, csak te tudod megölni őt. A közeledben legyengül, sebezhető lesz. Neked kell elvenni az életét. - Szorította meg vállam, majd egy meleg ölelés után felhúzta kapucniját, és eltűnt a tömegben. 
Én még álltam ott egy kis ideig, majd elfordítva fejem indulok az erdő szélére, így kikerülhetem a zsibongó népet. Kezeim zsebembe csúsztatva szögezem tekintetem a földre, így csak azt nézem, ahova lábaimat tennem kell. 
Már majdnem befordultam a házunk irányába, mikor zörejt hallok meg a bokrok közül. Odakapva fejem keresem tekintetemmel a forrást, míg nem megpillantom. 
A vérvörös szempár szinte hívogat, csábít, térjek le az utamról. Lábaimat nem én irányítom, az állat felé fordulva indulok meg az Alakváltó irányába, míg Ő egyre jobban merül el a farengetegbe. 

9. Rész

*Halkan idesomfordál* Bocsánat a kihagyás miatt, de ballagás volt, előtte bankett, a nyári szünetemben javarészt csak aludtam, de most, tenisz tábor után és MondoCon előtt gondoltam megleplek titeket egy újabb résszel :) Jó olvasást mindenkinek!

9. Rész

Reggel magányosan keltem a puha ágyamban, Tzuyu gondolom már korábban felkelt. Egy nagy sóhaj kíséretében vergődtem magam ülő helyzetbe, majd kimászva az ágyból kaptam magamra mellényem. Hűvös volt ma reggel, így összehúzva magamon felsőm baktattam le a konyhába, ahol elvéve egy almát ültem le az egyik székre. Felhúztam térdeimet, majd az asztalra könyökölve kezdtem eszegetni a ropogós gyümölcsöt. 
Eszembe jutott a tegnap hajnal, mikor azt a különös dolgot álmodtam a Farkassal. Kirázott a hideg, pedig csak rá gondoltam... Még mindig nem tudtam, hogy mit is jelentettek a különös álomképek, de valahogy rá kell jönnöm, különben beleőrülök. 
- Megjöttem! - Hallottam meg édes hangját az ajtó nyikordulásai között. Tzuyu...
- Mondd csak, drágám, mit is mondtál nekem tegnap, hova menjek el? - Fordultam felé fejemmel, mikor mosolyogva lépett be a helyiségbe hátán valami nagy dögöt cipelve, amit le is vágott az asztalra. 
- Az álmoddal kapcsolatban? - Biccentettem. - A sámánhoz. Ő már elég idős, sok mindent hallott és látott, hátha tud segíteni. - Pillantott rám, majd leguggolva mosta meg kezét a vizes vödörben. - A falu közepén él a sátrában, de a fia halála, vagyis, gyilkossága óta sokat van a szomszéd házban, ahol a fiú lakott. - Sóhajtott szomorúan, majd előhúzott egy nagy kést az egyik fiókból.
- Oho, aranyom, ennyire nem vészes! - Emeltem fel kezeim védekezően, mire jóleső nevetés szakadt fel belőle.
- Nem neked lesz, csacsi! Reggel vadászni voltam, és lőttem egy récét. - Bökött fejével kuncogva az asztalon elnyúló állatra. Megnyugodva szusszantam egyet, majd felállva álltam húgom mögé és átölelve derekát támasztottam fejem vállára.
- Ilyenkor féltelek ám, ugye tudod? - Motyogtam halkan, míg ő kuncogva rázta fejét.
- Tudok magamra vigyázni oppa. Hisz te tanítottál, nem? - Vigyorodott el, majd felkapva az állatot sietett ki a ház mögé, hogy megnyúzhassa. Hát igen... volt kitől tanulnia a nagylánynak...
Mosolyogva megráztam fejem, majd a szobámba menve öltöztem át jó meleg ruhába, majd egy nagy levegőt véve léptem ki az enyhe hóesésre. Fejemre húzva a szőrmekapucnit dugtam zsebre kezeim és elindultam az erdő széle felé. Igaz, hogy a végcélom a falu közepe, de nem hagyhattam ki a sétát a szépen alászálló hópelyhek között. 
Mosolyogva hallgattam, ahogy bakancsom alatt ropog a hó, és ahogy a balták rá-rácsapódnak a vaskos fák törzsére. Az emberek kivágtak pár fát, hisz este valamivel fűteni kell... 
Mikor elértem egy elhagyatottabb részre, minden elcsendesült. A havon kívül más hangot nem hallottam, a puha dunna mindent elnyelt. Tekintetem az erdőre vetettem, ahol semmilyen mozgást nem véltem felfedezni, ami nem volt meglepő ilyen időjárásban. Fejem rázva siettem tovább, míg el nem értem a sámán sátrához vezető úthoz. Rákanyarodva lassítottam hisz errefelé már sok ember lézengett, nem akartam bunkó módon fellökni mindenkit. Ám így sem sikerülhetett minden, egy magas fickó vállának sikerült nekimennem. Rögtön meghajoltam kicsit, majd elmotyogtam egy bocsánatot, mikor is egy hatalmas kezet éreztem meg felkarom köré fonódni. 
- Nem gondolod, hogy illene néha utánam nézned, hogy élek-e? - Hallottam meg dörmögő hangját, ami mögött egy kis szemrehányást véltem felfedezni. Vigyorogva pillantottam fel Kyungilra, aki féloldalas mosollyal pillantott le rám. - Épp hozzád igyekeztem. Mi járatban erre? - Kérdezte, már normális hangszínben.
- A sámánhoz, beszélnem kéne vele... a Farkasról. - Köhintettem el a végét, míg szabad kezemmel tarkómra simítottam. 
- Miért? Találkoztál vele azóta, hogy átharapta a kezed? - Bökött fejével kézfejemre, melyet még mindig egy kisebb kötés fedett. Én csak biccentve rejtettem sérült kezem kabátom alá, majd felnéztem rá.
- Egyszer, de erről csak te tudsz. - Vettem lentebb a hangom. - És egyszer megjelent álmomban. De nem itt szeretném ezeket megvitatni. - Ráztam fejem. - Kísérj el a sámánhoz, ott mindent megtudhatsz. - Ajánlottam fel, mire a fiú bólintott, így már ketten indultunk meg a hatalmas, bőrrel és szőrmével fedett sátor felé. Kyungil előreengedett, így egy nagy levegőt véve húztam el az ajtóként szolgáló vásznat. Belépve egy nagy tér fogadott, közepén egy tűzrakóhellyel, melyből épp akkor csaptak fel a forró lángok. Mozgást fedeztem fel magam előtt, egy idős férfi állt fel vaskos botjára támaszkodva.
- Kim Minseok... Már vártalak. - Fordult felém az öregember, kedves mosollyal ráncos arcán, míg görbe ujjas, enyhén remegő kezével intett felénk. - Gyertek gyermekek, sok megbeszélni valónk van. - Ezzel megfordult, és visszaült eredeti helyére a most már kékes színben táncoló lángok elé...

8. Rész

Jó napokat mindenkinek! :) Elnézést a kimaradt időszakért, de sok dolgom volt és a meleg miatt nem volt életerőm ölembe venni a laptopot :) De mivel gyerek nap van, gondoltam mára összedobok valahogy egy részt, ami el is készült. Jó olvasást mindenkinek! :)

8. Rész

- Nagyon... Örvendek, Kris. - Mondtam halkan, majd köhintve egyet tekertem be fáslival lábát. Kellemetlenül éreztem magam, hisz az előbb picit, inkább nagyon, megbámultam. Hallottam, ahogy cicceg egyet, majd megszólalt.

- Nem találkoztál még kék szemű emberrel, igaz? - Kérdezte lágy hangon, mire megráztam fejem.

- Erre fele... a barna és a fekete dominál. - Nyeltem egyet, majd leöblítettem kezem az odakészített lavórban. 

- Megértem. - Sóhajtott egyet, majd azzal a lendülettel fel is állt.

- Óvatosan, nem kéne... - Szidtam volna le, amiért sérülten pattog, de amint láttam, hogy teljesen jól van, csak elfordítva fejem szedtem össze az edényt és a krémet. Indultam volna Szong asszonyhoz, de a férfi megragadta kezem. Nem fordított meg, nem lökött el, csak szorosan tartott.

- Ne félts engem, bogaram, nem én vagyok nap mint nap veszélyben. - Mondta vér fagyasztó hangnemben, ami miatt végig futott rajtam a félelem. Meg akartam szólalni, de nem volt rá alkalmam. Yifan elengedett, és eltűnt, akár a kámfor. 

Felocsúdva kaptam körbe tekintetem, de sehol sem láttam a nagy medve bundás fiatalembert. Nem foglalkoztam vele, Szong asszonyt megkeresve indultam ellátni a többi sebesültet.

De... alig tudtam figyelni, hiszen valaki folyton figyelt, tekintete lyukat égetett a hátamba. Hiába kerestem, nem láttam senkit, aki kukkolt volna. Biztos csak paranoiás vagyok, megesik az ilyen.

Nagyjából sötétedésig kint voltunk, ezután minden sérültet a falu központjában levő iskolába vittek. Csak itt volt elegendő hely a maradék vándor ellátására és elszállásolására. Húgommal együtt sietősen indultunk haza, mielőtt tényleg lemenne a nap.

- Elfáradtam. - Nyavalygott Tzuyu, mikor beléptünk a házunkba. - Túl sok volt a vér, rosszat fogok álmodni. - Biggyesztette le cukin ajkait, majd megfogva kezem nézett fel rám. - Aludj velem oppa, melletted nem lenne bajom. - Most pontosan olyan volt, mint kis korába. Aranyos, félős és mindig azt akarta, hogy a közelében legyek. Istenem, olyan gyorsan felnőtt...

Egy kis sóhaj kíséretében simítottam ki haját szeméből, majd homlokára nyomtam egy csókot. 

- Rendben, alszom veled. Fürödj meg, addig megágyazok és beszélek Chanyeolall... ha itthon van. - Néztem körbe, hátha meglátom. Húgom vállat rántva sietett el a fürdőbe, míg én a konyhába menve ittam egy korsó hűs vizet.

- Azt hittem, sosem érsz haza. - Hallottam meg mély, dörmögő hangját. Kezei derekamra csúsztak, úgy vont hátulról egy lágy ölelésbe. Szusszanva dőltem neki izmos mellkasának, majd letéve a korsót döntöttem oldalra fejem. 

- Csak elláttuk a sérülteket. Ennyi. - Mondtam halkan, lehunyva szemeim. Yeol csókot nyomott nyakamra, majd arcomra simított. - Beszélnünk kéne. - Nyitottam fel pilláim, mire éreztem, hogy megdermed egy pillanatra. - Ami most köztünk van, az...

- Több, mint barátság. - Vágott egyből szavamba. - De még nem szerelem, igaz? - Lépett el mögülem, így szembe tudtam vele fordulni. Egy apró biccentéssel jeleztem, igaza van.

- Valóban nem az, de... - Folytattam volna, de ismét gyorsabb volt.

- Nézd, megértem, hogy te nem így érzel, és el is fogadom, de ne taszíts el, kérlek. Míg te vigyáztál rám kicsiként, már akkor is sejtettem, hogy nem csak a bébiszitteremként tekintek rád. Gyerek voltam, de ezt már akkor is tudtam. - Hallottam, ahogy hangja megremeg. Szólásra nyitotta száját, de ezúttal én adtam hangot gondolataimnak.

- Én nem szeretlek úgy, ahogy te azt gondolod. De kapsz egy esélyt. Érd el, hogy beléd szeressek. - Néztem fel szép szemeibe, melyek fátyolosan pillantottak le rám. Láttam, hogy meglepte amit mondtam, de a mosolyát nem tudta visszafogni.

- Tényleg... lenne rá esélyem? - Kérdezte gyerekesen, mint aki az utolsó süti megevésére kért volna engedélyt. Lágy mosolyt eleresztve bólintottam egyet.

- Van bizony. De nincs se csók, se tapizás, szex pedig végképp. Értve? - Emeltem fel kisujjam egy sunyi mosoly kíséretében, mire belőle egy halk nevetés tört ki. Végül egy kisebb vigyort eresztve megrántotta vállait.

- Értve. - Kuncogott, majd ujját hasonlóképp tartva fonta össze őket. - Fogadom, hogy a felsoroltakat betartva igyekszem elérni, hogy belém szeress.

- Fogadom, hogy... Nekem nincs mit fogadnom, rajtad áll az egész. - Nevettem fel halkan, majd megrázva ujjaink engedtem el övét. Kifelé indultam a konyhából, mikor még utoljára visszanéztem. - Oh... és ma Tzuyu alszik velem. Tied ma az ő szobája. - Kacsintottam rá, majd elindultam az emeleti hálószobámba. Délután már fürödtem, így egyből pizsamámba bújva ültem ki a párkányra. Minden csendes volt a faluban, csak a szél süvítését lehetett hallani, és a baglyok huhogását. Egyenlőre semmi hír a Farkasról, remélem, így is marad.

- Oppa, megjöttem. - Toppant szobámba húgom, széles mosollyal ajkain. Felé fordítva fejem mosolyodtam el rajta. Haja oldalra volt fonva, kezében a plüss farkasát szorongatta. Anya mindkettőnknek varrt egyet-egyet.

- Aludjunk is, hosszú napunk volt. - Szálltam le a párkányról, majd az ágyhoz menve feküdtem be. Tzuyu lerúgta papucsát, majd mellém ugorva bújt a takaró alá. Karom alá kúszott, úgy nyomott puszit arcomra.

- Aludj jól, Minseok. - Kuncogott fel, már behunyt szemekkel.

- Szép álmokat, Tzuyu. - Simítottam arcára, majd egy sóhaj után én is lehunytam szemeimet. Még utoljára átpörgettem az aznapi eseményeket. Tisztáztam Yeollal a dolgokat, álmodtam valami hihetetlent a Farkassal és találkoztam Yifannal, aki... egy egyszerű, de titokzatos, kék szemű vándor. Miért érzem mégis azt, hogy a későbbiekben nagy szerepet fog kapni az életemben?

7. Rész

Tudom, tudom, ma már volt egy, de bennem volt a bugi, hoztam még egyet :) Jó olvasást ehhez is!

7. Rész

" - Fuss! - Súgja az ismeretlen hang. - Ne nézz hátra, csak fuss! - Minden elsötétül, csak két fényfolyosó marad látható: egy mögöttem, egy előttem. Gondolkodom.
Kire hallgassak? A hangra, aki menekülésre biztat, vagy a szívemre, ami azt diktálja, maradjak? Nem tudok dönteni, túl nehéz.
Vad morgás cseng fel a hátam mögött, így ellent mondva az idegennek fordulok meg tengelyem körül, ám... nem látok semmit. Teszek egy lépést a hang irányába, de rögtön meg is torpanok. Megjelenik az a vérvörös szempár és a hófehér fogazat abba a jól ismert, ébenfekete bundába csomagolva. Kiáltani akarok, de egy halk nyögésnél több nem jön ki a számon. Megnémultam. Hátrálni próbálok, de a farkas velem egyhuzamban mozog. Nincs menekvés, de... nem félek. 
Miért érzem azt, hogy nem bánt? Hogy csak... játszik velem? 
A testem magától mozog, fél térdre ereszkedtem. Innen már nem tudtam mozdulni, és mintha kikerültem volna a testemből, kívülről láttam magam. Csak egy kósza porszem lettem, ami néma megfigyelője lett az eseményeknek. A test, vagyis a testem kinyújtja a karját, szép lassan. 
Az állat vicsora eltűnik, de a tekintetével még mindig gyilkolni tudna. Mancsát megemeli, hezitál. Végül lerakja maga elé, majd apró léptekkel megindul felém. Közben... megváltozik. Bundája lelapul, füle lekonyul, testtartása feszítettből lazább lesz. Szeme pedig... a vérvörös átalakul égszínkékké. Pont, mint az erdőben. 
Meglágyul, vérengző fenevadból kezesbárány lesz... miattam. Még közelebb jön, majd lehunyva szemeit bújtatja fejét a kezem alá. Érzem a bundáját. Sűrű és tömör. 
Halálos és egyben gyönyörű ez a teremtmény. Mindenki csak a rossz oldalát látja, de a benne rejlő értékeket észre sem veszik.
Szemeit felnyitja, rám néz. Ekkor vissza kerülök a testembe, szemtől szembe kerülök a Farkassal. Azzal az állattal, akitől mindenki fél... és az anyám gyilkosával. Akármennyire akarom, nem tudom ellökni. Megbabonáz a tekintete. 
A kezem, amivel simogattam, égni kezd. A kézfejemet, mintha ezernyi tű bökdösné. Fáj, de nem tudom mozgatni. Egy ábra jelenik meg rajta: egy Hópehely. Kéken világít, ahogy a Farkas szeme is. És ekkor... egy másik ábra is világot lát. Egy Sárkány, ám ez most az állat homlokán csillan meg. 
Nem értek semmit. Mi ez az egész? Mik ezek a jelek, és miért most... Miért így..."

***

Hangosan zihálva, teljesen leizzadva kelek fel. Egyből ülő helyzetbe vágom magam és levegő után kapok. Körbepillantok, a szobámban vagyok. A puha ágyamban fekszem, mellettem pedig Chanyeol fekszik, nyitott szemekkel. 

- Mi történt, Minseok? Egész este mozogtál, nyüszögtél és remegtél. Szólítgattalak, de nem keltél fel. - Simít felkaromra, miközben arcom fürkészi. - Féltettelek. Virrasztottam, hátha nagyobb baj lesz. Mondd el kérlek, mit álmodtál. - Néz végül szemeimbe. Előre fordítva fejem túrtam hátra hajam. Ekkor jut eszembe... Gyorsan szemügyre veszem a kézfejem, de semmilyen jel nincs rajta. Ezek szerint, tényleg csak egy álom volt.

- Megjelent. A Farkas. De megszelídült, mikor... megsimogattam. A-aztán valami ábrák jelentek meg a kezemen és a homlokán, de... Nagyon zavaros volt, Yeol, nem tudom elmagyarázni. - Néztem rá lemondóan, miközben hevesen ráztam fejem. 

- Ssh, ne erőltetsd, ha nem megy. - Simított arcomra, majd arrébb kúszott. - Bújj ide, és pihenj kicsit. - Tárta szét karját, mire biccentve feküdtem vissza biztonságot adó karjai közé. Zaklatott voltam, és hiába aludtam végig az éjszakát, mintha egy percre nem hunytam volna le a szememet. Fáradt voltam, így hát viszonylag hamar sikerült visszaszenderednem. 

Dél felé tértem magamhoz ismét. Chanyeol nem volt mellettem, gondolom, megvárta míg elalszom és elment. Sóhajtva ültem fel és lógattam le lábaim az ágyról. Az ajtóm ekkor kinyílt, és húgom lépett be rajta. Egy kedves mosollyal elém jött, és leguggolva tette állát a térdemre.

- Chan oppa mondta, hogy mi volt veled az éjszaka. Csináltam neked meleg vizet, menj, fürödj le, jót fog tenni. - Nyomott puszit arcomra, majd felhúzva engem kísért le az egyik helyiségbe. Magamra zártam az ajtót, majd megszabadulva a rám ragadt ruháktól, beültem a kádnyi forró vízbe. Ilyenkor áldom az eget, hogy egy ilyen házias hugicát adtak nekem.

Nagyjából egy óra múlva végeztem és tiszta ruhába bújva siettem ki a nappaliba, ahol csak Tzuyut találtam.

- Jobban vagy, oppa? - Sietett elém és megsimogatta arcom. Egy hálás mosoly kíséretében homlokon csókoltam, majd átöleltem őt.

- Sokkal. Köszönöm a fürdőt. - Engedtem el, majd ledőlve a kanapéra sóhajtottam fel. Tzuyu mellém jött és féloldalasan foglalt helyet felém fordulva.

- Nem akarsz elmenni a sámánhoz? Talán tudna neked segíteni. - Ajánlotta fel a nem túl buta ötletet. Még sosem jártam nála, egyszer mindennek eljön az ideje...

- Tudod, mit? Holnap elmegyek. - Bólintottam rá. - Csak ma, még had emésszem meg a történteket, jó? - Néztem rá, mire elmosolyodva biccentett. 

Még beszélgettünk kicsit, mikor az egyik asszony szaladt be a házba.

- Minseok, Tzuyu, gyertek! Szükség van rátok. - Pihegett, miszerint futott. Az asszonyok nem szoktak ok nélkül futni. Összenéztünk testvéremmel, majd kabátunkba bújva kezdtük sietősen követni az enyhén véres asszonyt. - Nemrég érkezett egy hajó, ami tele van vándorokkal. A hajót megtámadták, nekünk kell ellátnunk a sérülteket és az apátok megkért, hívjalak titeket is. - Adott gyors választ a loholás közepette. Nem nagyon értettük, de ha apánk mondta, akkor úgy kell tennünk. 

Megérkeztünk a falu kórházaként szolgáló épületbe, ahol magunkra kötöttünk pár fehér anyagot, és szánk elé is kendőt kötöttünk.

- Tzuyu, te segíts a gyerekeknél. Minseok, te menj Szong asszonnyal arra. - Irányított el az egyik nő, mire megértve az utasítást indultam el a dolgomra. Nagyon sok sérült volt. Voltak, akik egy-két heggel megúszták, de voltak, akiknél varrni is kellett. Szong asszony engem egy férfihez küldött, akinek megégett a lába és szálkák mentek a karjába. Leguggoltam a férfi mellé, ám arcát nem láttam egy hatalmas kalap miatt. 

- Nyújtsa ki a lábát. - Kértem meg, mire engedelmesen így is tett. Magamhoz készítettem egy hideg vizes tálat, majd egy rongy segítségével tisztogatni kezdtem a sebeit. Ez általában fájdalmas művelet, de a vándor mukkanás nélkül kibírta. A karjából csak nagy kínszenvedés árán tudtam kiszedni a szálkákat. Épp egy gyógyfüvekből készült krémet kentem rá, mikor megszólalt. Hangja karcos, rekedt volt.

- Hogy hívnak? - kérdezte enyhe, nyugati akcentussal.

- Minseok. Kim Minseok. És magát? - kérdeztem, míg a kötésére kötöttem egy kisebb csomót. Fejét megemelte, így megláthattam éles állvonalát, kicsiny, de annál szebb szemeit és kacér, féloldalas mosolyát.

- Wu Yifan, de a Krist jobban méltányolom. - Emelte rám teljesen tekintetét, és én elvesztem gyönyörű, világoskék szemeiben...

6. Rész

Bocsánat bocsánat, elhúzódott, de sok dogom volt, és az elmúlt egy hétben próbáltam feldolgozni a milánói BAP koncert utáni sokkot :D Deee: újra itt vagyok, jó olvasást mindenkinek :)

6. Rész

Nem tudtam, mit mondjak, vagy csak egyszerűen, mit tegyek. Chanyeol, a nálam nyolc évvel fiatalabb fiú, akire kiskorában vigyázta, most itt ül mellettem az ajkaimon csüngve. Egyik keze arcomon, másik a combomon. Minél közelebb akar kerülni hozzám, érzem. 
Nem lökhetem el, hiszen... élvezem. Akaratos, de tudja, mire van most szükségem. Kis habozás után, végül lehunyom szemeim és tincsei közé vezetem ujjaim. Kiélvezem az alkalmat, amíg lehet, így kicsit félénken is, de megmozdítottam ajkaim. 
Elmosolyodott. Tisztán érzem, hogy belemosolygott a csókba. És ez, valahogy megnyugtatott. Tehát nem vagyok olyan borzalmas, mint hittem. Ám kezdett fogyni a levegőm, így enyhén meghúzva haját jeleztem, hogy lassan befejezhetnénk a nyálcserét. Szerencsére értette a célzásom, így egy utolsó puszit adva nekem távolodott el. De nem ment messzire, elég közel volt ahhoz, hogy érezzem forró leheletét. Szinte egyszerre nyitottuk ki a szemeinket, és egyből a másikét kezdtük fürkészni. Nem sokkal később én szólaltam meg először.
- Miért kaptam ezt, Chanyeol? - Kérdeztem szinte suttogva. Ő csak ajkába harapva rázta meg fejét, majd elengedve engem ült vissza eredeti helyére, és újra azzal a gyermeki mosollyal nézett vissza rám. Ilyenkor úgy megfojtanám ezt a barmot...
- Ki tudja. - Rántott hetykén vállat. - Tudnod kéne, hyung. - Mielőtt megvédhettem volna magam, felpattant és nyújtózkodott egyet. - Ideje menni, kezd besötétedni. És én személy szerint nem szeretnék farkas-kaja lenni. - Ciccegett nyelvével, majd intve fejével indult el a falu felé. Magamban puffogva siettem utána. Míg ő lép egyet azokkal a hatalmas lábaival, én jó ha megteszek hármat. Ki hitte volna, hogy ilyen nagyra fog nőni...
Lassan megérkeztünk a faluba, és a házunk felé vettük az irányt. Én közben próbáltam minél több dolgot leolvasni Yeol arcáról és mozdulatairól, de az istenért is... jobban álcázza az érzéseit, mint bárki más. 
- Attól még, hogy egyfolytában engem lesel, csak azt bizonyítod be, hogy ellenállhatatlan vagyok. - Vigyorodott el és kuncogva nézett le rám. Fújtatva egyet csaptam vállba, és fejemre csapva kapucnim szegeztem tekintetem a poros földre. - Ahj, már, Minnie, tudod, hogy csak vicceltem. - Biggyesztette le ajkait, de most eldöntöttem, nem fog meghatni. Ha csinál valamit, számoljon a következményeivel is. Egy lemondó sóhaj kíséretében előre fordult és némán baktatott tovább. Befordultunk az egyik ház sarkán, mikor is brutális erővel letarolt egy szőke... démon. 

- Nézz már az orrod elé, Kim, majdnem betörtem a fejem miattad. - Hallottam meg, azt a még Chanyeolénál is mélyebb hangot, amitől minden találkozásunkkor feláll a szőr a hátamon. Oh, Kim Namjoon, el sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál az életemből...
- Én nézzek az orrom elé?! Te rohantál belém, újfent, kedves Monster! - Használtam azt a megszólítást, melyet "kiharcolt" magának. Igazából csak az apja fizette le a falu lakóit, hogy így hívják egy szem kicsiny fiát, akinél nagyobb szemetet még nem hordott hátán a föld.
- Pofád lapos, Piroska! - Hívott azon a néven, amit mindennél jobban utáltam. Még kiskorunkban, Namjoon mindig így csúfolt, hiszen a hajam vöröses színű volt, és mindig vörös kabátkában jártam, míg anyám élt... Azóta inkább a sötétebb dolgok híve vagyok. - Szerencséd, hogy nincs időm veszekedni. - Pattant fel és gyorsan leporolta magát. - Csüssz. - Intett egyet, majd elhúzta a csíkot. Még mindig homályosan láttam, Yeolnak kellett felsegítenie és leporolnia a hátam.
- Jó nagyot estél, Minseok. Minden oké? - Kérdezte, miközben óvatosan paskolgatta a hátam. Én csak helyeslően hümmögve biccentettem egyet, majd sóhajtottam egyet.
- Hogy én mennyire utálom ezt az állatot. - Morogtam magamnak.
- Inkább nem kérdezek rá, jó? - Nézett le rám Chan kedvesen, mire ismét bólintottam. Már szinte teljesen sötét volt, így viszonylag gyors léptekkel igyekeztünk a biztonságot adó házba. Miután beléptünk, apám épp vette fel a kabátját, indulni készült.
- Hova mész, édesapa? - Kérdeztem óvatosan, hátha nem tartozik rám. Egy keserű sóhaj kíséretében nézett rám.
- Újabb este, újabb halott. Most kaptam a hírt, hogy a falu szélén lakó, vén kujont ölte meg a farkas. Lehet, hogy senki nem kedvelte az öreget, de attól még számít. Ha elintéztem pár dolgot, jövök. Legyetek jók. - Veregetett minket vállba, majd elsietett. 
- AZT a vén kujont, aki kiskorunkban az árva gyerekekre "vigyázott"? - Írt hatalmas macskakörmöket a levegőbe a füles, mire én vállat rántottam.
- Ismersz mást? Minden bizonnyal őt. És lehet, hogy csúnya, de én nem sajnálom. - Ráztam fejem, majd megszabadulva kabátomtól mentem be a szobába. Letérdeltem a kályha mellé és alágyújtottam. Beraktam pár farönköt, majd a sarkaimra ülve néztem, ahogy a narancssárga lángok szép lassan felemésztik a tölgydarabokat. A parketta megreccsent mögöttem, majd egy meleg testet éreztem meg magam mögött. Két kar fonódott derekam köré, amik egy izmos mellkashoz nyomták hátam. Halk, dobhártya simogató dallamot hallottam meg, minek hatására szemeim automatikusan csukódtak le. Fejem hátrabicsaklott, egyenesen Chanyeol vállára. Ajkait megéreztem arcomon, amint egy lágy puszit lehelt bőrömre. A hangja és a kellemes meleg hatására másodpercek alatt elnyomott az édes álom.

5. Rész

Sztrájkkal teli jó napot mindenkinek! :) Ma itthon maradtam, így volt időm és energiám hozni egy újabb részt :) Nemsokára már nagyjából ki tudom alakítani a napi rendem, így hét-tíz naponta igyekszem majd frissíteni :) Addig is jó olvasást mindenkinek :)
((XiuRis fanok elfordulni, XiuYeol-isták, lehet fanolni))

5. Rész

Reggel a kellemes napsütésre keltem és azokra a mennyei illatokra, melyek a konyhából szállingóztak fel a szobámba. Szemeim résnyire nyitva szimatoltam a levegőbe. Összefutott a nyál a számban, rögtön felébredtem. Kipattanva az ágyból kaptam magamra egy bőrmellényt, majd lekocogtam a földszintre. A konyhában Yeol sürgött-forgott, míg halkan dúdolt valamilyen dalocskát. Nem vett észre, így megköszörülve torkom hívtam fel magamra figyelmét, amivel sikerrel jártam. Picit megugorva kapta rám tekintetét, majd fújtatva egyet mosolyodott el.
- Megijesztettél, hyung. - húzta fél oldalas mosolyra ajkait. - Egyébként jó reggelt. Remélem nem bánod, hogy egy kicsit beszabadultam a konyhába, éhes voltam és gondoltam, főzök valamit. - Kezdett mentegetőzni, míg én fejem rázva ültem le az egyik székre. 
- Neked is, viszont. - biccentettem. - És ne magyarázkodj, érezd magad itthon. - kacsintottam rá. Ő boldogan kezdett tovább valami ételt összehozni, mikor húgom toppant be a helyiségbe. Szemei rögtön megakadtak Chanyeolon, majd ajkába harapva tűrte füle mögé egyik hajtincsét... tipikus tinilány.
- Ő ki? - suttogta oda nekem, miközben szépen csendben odaszökellt mellém.
- Olyan valaki, akihez nincs közöd. - mondtam talán kicsit hangosan, hiszen a fiú felénk kapta fejét. Vigyorogva pöcköltem meg Tzuyu homlokát, mire besértődve robogott vissza szobájába. Sóhajtva megráztam fejem és az értetlenül pislogó "szakács" felé néztem. - Csak a húgom. - magyaráztam, mire belőle egy megkönnyebbült sóhaj szökött fel. Mintha... örült volna, hogy nem a kedvesem, vagy valami hasonló... furcsa... Nagyon furcsa...
A reggeli után felöltöztünk és elindultunk kettesben a faluba, hisz a fiú tizenkét éve elhagyta ezt a települést. Azóta nagyon sok minden változott, amit meg is jegyzett.
- Itt meg volt egy hatalmas diófa. - mutatott egy kis üres helyre a falu közepén. - Mi történt vele? Hisz olyan szép volt, és innen tudtam, merre kell tovább menni hozzátok. - pillantott felém kuncogva, miközben leguggolva simított a kopár földre. Én elmosolyodva térdeltem mellé.
- Sajnos muszáj volt kivágnunk. Beteg volt, nem bírt volna ki még egy telet. - sóhajtottam fel. - Elégettük a fát, egy hatalmas máglya rakást tudtunk belőle építeni. - gondoltam vissza arra az éjszakára. Minden falusi a tűz körül táncolt és énekelt, először érezhették azt, hogy semmilyen plusz teher nem nyomja a vállukat. De minden este véget ér egyszer...
- Oh, értem. - szomorodott el Chanyeol, míg sóhajtva egyet állt föl és porolta le kezét. - Tudod, hova szeretnék menni? - kérdezte csillogó szemekkel. Felálltam én is, majd egy kis gondolkozás után megráztam fejem, miszerint nem tudom. - A forráshoz, ami az erdőben van. - tapsikolt picit. 
Oh, igen, a jó öreg forrásunk. Legendák szerint, az a forrás évszázadok óta a mi népünk tulajdona, és állítólag varázsereje van. Ha régebben egy haldokló férfi ivott belőle, egy haldokló nő pedig a vizéből készült ételt evett, visszafiatalodott jó néhány évet. De ez, persze csak egy monda, ma már csak a végtagi fájdalmakra használjuk, hisz remekül használ e téren.
Emlékszem, Yeolt mindig elvittem oda, mert ott keltek ki a leggyönyörűbb pillangók, melyeket mindketten imádtunk nézni... Mosolyogva bólogattam a fiatalabb ötletére.
- Rendben, úgy is rég jártam arra - nevettem fel halkan. - menjünk gyalog, nincs olyan messze. - vetettem fel az ötletet, majd nemsoká el is indultunk az erdő mélye felé. Már jócskán bent voltunk az erdőben, mikor Channak ötlete támadt. 
- Te vagy a fogó, kapj el - csapott vállba vigyorogva, majd amilyen hirtelen futásnak iramodott, olyan gyorsan el is tűnt. Felocsúdni nem volt időm, ő már régen elszaladt. Futottam pár métert, majd megállva kezdtem nézelődni, kissé idegesen. Mi van, ha baja esik? Ha... eltéved? Esetleg, ha a farkas útjába botlik? Nem! Nem lehet. Kétségbe esve kezdtem keresni, miközben nevét kiabáltam.
- Chanyeol! Gyere elő! Nyertél, csak bújj elő, kérlek! - mivel nem kaptam választ, futni kezdtem arra, amerre láttam elhúzni. Ha megtalálom, kap majd egy nyaklevest. A fák csak jöttek és mentek mellettem, de sehol nem láttam a nagyfülűt. Nem néztem a lábam elé, emiatt orra bukva gurultam le az egyik domboldalon. Végül egy mohás kő állított meg, úgy, hogy oldalammal nekicsapódtam. Fájdalmasan nyögtem fel. Szédültem, nem tudtam, mi merre van. Bele telt pár percbe, míg nagyjából kitisztult a látásom. Nagy levegőt véve tornásztam magam álló helyzetbe, és bicegve folytattam utam, immár egyre jobban aggódva. Nem sokáig sétálhattam, mikor ágreccsenésre lettem figyelmes. Megtorpanva kaptam arra a fejem. Az egyik bokor megrezzent, de nem láttam, mitől. Félve tettem hátra pár lépést, míg egy fának nem ütköztem. Szemeim el nem vettem a bokorról, szívem a torkomban dobogott. Ami ezután történt, örök emlék marad, úgy hiszem...
Egy hófehér farkas ugrott ki a növény mögül, egyenesen felém. Szája tátva, mancsai kinyújtva. Lepörgött előttem az életem, már szinte éreztem, ahogy hegyes fogai nyakamba mélyednek. Ekkor, azonban egy szempillantás alatt ott termett egy másik állat... ébenfekete bunda, vörösen izzó szempár... Hatalmas erővel futott, majd felugorva lökte el a fehéret oldalánál fogva. Szinte hallottam, ahogy eltörnek a bordái. A fenevad tépni, marcangolni kezdte a nálánál jóval kisebb állatott, szinte megsajnáltam, ahogy nyüszítve próbált meneküli. De mindhiába... a sötét farkas nem kegyelmezett, megölte fajtársát. 
Lihegve állt a tetem felett, majd hátranézve rám nyalta le pofájáról a vért. Azt hittem, én következem. De nem... előre fordítva fejét iramodott neki, és eltűnt a sűrű erdőben. Nyoma sem maradt annak, hogy itt járt, csak a tetem. 
Igazán csak most vettem levegőt, kapkodva próbáltam feldolgozni az eseményeket. A farkas, aki minden téli éjszakán megölt egy embert, most, önszántából megmentett engem... teljesen összezavarodtam, nem tudtam hova tenni ezt a tettét... Lassan lecsúsztam a fa tövébe, és összekucorodva tört fel belőlem a megkönnyebbült sírás.

***

- Minseok... minden rendben? - nézett rám Chanyeol, miközben a forrás mellett üldögéltünk. Mereven bólintottam, kerültem a szemkontaktust. Nem mondtam el neki, hogy mi történt, az az én titkom marad, legalábbis egy darabig. - Rendben. - sóhajtott. - De ha az a bajod, hogy elsiettem, akkor... - nem hagytam, hogy befejezze, közbevágtam.

- Nem az a bajom, nyugodj meg. Semmi nincs velem, csak beütöttem az oldalam és az fáj. Ennyi. - mondtam komoran, talán kicsit ingerülten is. Nem akartam, hogy bűntudata legyen, de érezze, hogy ilyet többet nem szabad csinálnia. 

- Jól van, bocsánat. - rezzent össze, majd előre fordulva guggolt a forrás vízgyűjtője elé. Kezét megmártóztatta benne, majd felpattanva emelte tekintetét az égre. - Nézd, hyung! Pillangók! - nézett rám és a nyüzsgő pillangók sokaságára mutatott. Előjött a gyerekes énje, ugrálva nézte csillogó szemekkel a mindenféle színben pompázó lepkéket. Kinyújtotta kezét és nyugodtan várt. Én halvány mosollyal bólintottam, majd hátradőlve hunytam le picit szemeim. Sok volt ez a nap, úgy éreztem, bármikor el tudnék aludni itt, a természet lágy ölén. 

Nem tudtam sokáig relaxálni, ugyanis Yeol mellém guggolva bökdösött meg. 

- Nézd... fogtam egyet. - mondta kedves, lágy hangon, míg én felnyitva pilláim ültem fel. Megláttam, hogy egy hatalmas és gyönyörű pillangó ül ujjain, szépen, nyugodtan. Elmosolyodva néztem én is az állatkát, aki lassan nyitogatta és csukogatta szárnyait.

- Egy pápaszemes - mondtam halkan. - Az egyik kedvencem. - biccentettem oldalra fejem.

- Miért? Hiszen nem túl színes, egyszerű barna. - értetlenkedett a fiatalabb.

- Látod azt a hatalmas, szem alakú foltot a szárnyain? - kérdeztem, mire igenlően bólogatott. - Úgy tartják, hogy ezek a pillangók figyelnek minket, és megjósolják a sorsunkat. Mindig ott vannak mindenhol, ők az elődeink mostani szemei, akik vigyáznak ránk. - meséltem mosolyogva azt, amit nagymamám mondogatott pici koromban. Ő nagyon hitt a szellemvilágban, így minden ilyen históriát megtanított nekem és a húgomnak. 

Chanyeol ámuldozva nézte azt a csöpp kis állatot, aki ugyanolyan nyugodtan bámészkodott az ujjain.

- Emellett még a szabadságot is szimbolizálják. Oda mennek, ahova akarnak. Senki nem tudja befolyásolni őket. - végszavamra a pillangó csapott egyet szárnyaival, és felemelkedve csatlakozott társaihoz a levegőbe. Mindketten mosolyogva néztük, ahogy ismét elvegyül a lepke felhőben, majd egymásra néztünk. Chan a szemeimet fürkészte, de tekintete néha levándorolt ajkaimra. Nem szólaltunk meg, nem akartuk elrontani a pillanatot. Egyik keze arcomra csúszott, finoman megcirógatva orcámat. Enyhén félredöntve fejét kezdte megszüntetni köztünk a távolságot, míg puha párnái enyéimen nem landoltak...

4. rész

Szép vasárnapot mindenkinek! Igazából tegnapra tervezte ezt a részt, de egyéb elfoglaltságok miatt nem sikerült. Viszont meg is hoztam a negyedik részt, jó olvasást hozzá! :)

4. Rész

" - Minnie, segíts fára mászni! - hallom meg kérlelő, nyafka hangját, mire mosolyogva szaladok ki a házból és guggolok le mellé.
- Apukád nem azt mondta, hogy nem mászhatsz fel rá? - borzoltam világosbarna tincseibe, mire ő puffogva igazítja vissza husis kezeivel babapuhaságú haját. 
- De appa most nincs itt. Kérlek, hyuuung - néz rám azokkal a sötét mandulaszemekkel, hisz tudja, azzal bármit elérhet nálam. Egy hosszú sóhajt elengedve adom be a derekam.
- Legyen. De akkor szó nélkül mész aludni. - emeltem fel mutató ujjam, mire gyermeki kacajjal tapsikolt egyet. Felállva emelem fel apró termetét, majd ültettem a fára. Ő kuncogva mászik picit feljebb. Leül az egyik ágra és lenézve rám int, hogy csatlakozzak hozzá. Elvigyorodva kapaszkodok fel a vaskos fatörzsre, majd feltornászva magam ülök egy mélyedésbe a pöttöm mellé, aki kuncogva foglal helyet ölemben és bújik hozzám.
- Te vagy a legjobb bébiszitter, Minseok. Leszel a bátyám? - kérdezi csillogó szemekkel, mire mosolyogva bólogatok.
- Köszönöm és leszek. Úgy is csak egy húgom van, így lesz egy kisöcsém is. - vigyorodok el, majd puszit nyomok a fiúcska homlokára.
- Szeretlek, hyung. - fúrja fejét mellkasomba lehunyt szemekkel.
- Én is téged, Chanyeol. - simogatom hátát, és halkan dúdolgatok neki, hogy álomba szenderüljön..."

Ilyen, és ehhez hasonló emlékek úsznak szemeim elé. Az az alacsony, játékos kisfiú most itt áll előttem, mint egy erős és érett férfi. Köpni-nyelni nem tudok, csak nagyokat pislogva mérem végig tetőtől-talpig Yeolt, aki, mintha ez természetes lett volna, csak szórakozottan kuncog lehajtott fejjel.
- Na mi az, hyung? Csak nem megváltoztam? - kérdi vigyorogva, mire én sóhajtva mosolyodok el. Lerakva a lámpást sietek hozzá és ugrok karjaiba, hisz vagy két fejjel fölém nőtt. Megérzem karjait derekamon, pont, mint régen, csak ép fordítva. 
- Jó újra látni téged. - motyogom mosolyogva fülébe, míg ő sóhajtva szorít magához.
- Téged is, Minnie. - használja azt a becézést, melyet kiskorában is. Nemsoká letesz a földre, de karjait nem húzza el. - Hazajöttem, mert már hiányzott a falu, de te is. - nyomta meg orrom, mire ciccegve húzom el fejem. Régen se szerettem, ma se. - Aztán hallottam hírét a tűzvésznek. Rettenetes... ezek szerint a farkas azóta is visszajár. - sóhajt szomorkásan. - Igaz, hogy személyesen nem ismertem az öcsém, de attól még a testvérem, így gondoltam, ennyivel tiszteletem teszem. - húzza el száját. Elválok tőle, majd a lámpást felvéve sétálok hozzá vissza. 
- Úgy, ahogy mondod. Minden éjszaka, és napról-napra erősebb. - Nem mondhatom el neki, hogy találkoztam vele. Hisz ki tudja, hogyan reagálna rá. - Nem fog rajta semmilyen fegyver, étvágya sosem csillapodik. - nézek fel szép szemeibe. - És mivel már későre jár, gyere hozzánk, nehogy most találjon ránk a fenevad. - intek fejemmel az út felé, mire egy "rendben" elmotyogása után jön utánam. Felnézve az égre, a csillagok ismét ragyognak. Elmosolyodva szegem le fejemet, de egyből meg is torpanok, Chanyeol kis híján keresztül esik rajtam. 
- Minden oké, hyung? - hallom kérdését, de nem foglalkozom vele. Letérdelve nyújtom előre a lámpást, mire megcsillan valami a földön. Belenyúlva emelem a gyertyafény közelébe ujjaim. Sóhajtva hunyom le szemeim. - Mi az? - jön az egyértelmű kérdés barátomtól.
- Vér - állok fel továbbra is az ujjaim figyelve. Yeol megdermed, hallom, ahogy nagyot nyel. - Minden bizonnyal a farkas. - rázom le a testnedvet ujjaimról, majd a magasabbra nézek. - Az áldozatnak a közelben kell lennie. - nézek szét.
- Ez veszélyes, Minseok. - kapja el karom. - Majd holnap reggel utána járunk. De most siessünk haza, hátha még mindig éhes. - Pillant rám komolyan, mire hevesen rázom fejem. 
- És ha még él? Talán segíthetek rajta. Az én lelkemen száradna, ha azért halna meg, mert nem találtuk meg. - fürkészem tekintetét. Látom, ahogy gondolkodóba esik, majd szusszanva elenged. 
- Veled megyek. Ne tűnj szem elől! - dobja le hátáról a holmiját, majd kezébe vesz egy tőrt. Most nem kérdezősködök, csak a lámpással kezemben indulok el arra, amerre a vér vezetett. Út közben farkas tappancsnyomokat is látok, mellyel bebizonyul a sejtésem. Egészen biztos, hogy a ma esti áldozat már megvolt. A néma csendet egyszer csak egy fülsüketítő vonyítás szeli ketté. Mindketten összerezzenünk és egymásra kaptuk tekintetünk. - Siessünk - biccent Yeol, majd bólintva indulunk meg futva a hang irányába. Pár másodperc múlva meg is érkezünk egy kis sufni szerű házhoz. Mellette egy félig szétcincált test, egy asszonyé. Körbetekintek, de nem látom a vörös szempárt. Eltűnt. A test mellé futok, az arcára pillantok. Az őrök megérkeznek és Yeol utasítására átfésülik a terepet. - Ismerted? - térdel mellém a fiú, mire ingatom fejem. 
- Személyesen nem, de tudom, hogy a földeken dolgozott. Nyugodjon békében. - suttogom és arcához nyúlva simítom le szem héjait. 

***

Az eset után hazamentünk, és tisztálkodás után a szobámban kötöttünk ki. Én a párkányomban ülök, míg Yeol a ruháit pakolja ki. 

- Merre kószál szép szemed világa? - hallom meg kedves hangját, míg mellényét magára véve ül le velem szembe. Fáradtan pillantok rá és megrázom fejem. - Ne légy ilyen. - csúszik hozzám közelebb és combomra simítja kezét. Ezt nem tudom mire vélni, de nem is kérdezek rá. - Azt mondtad, minden éjjel előfordul. Nem te tehetsz arról, hogy meghalt az a nő. Eddig senki nem élte túl. - rázza fejét, mire egyetértően bólogatok. - Légy vidám és örülj annak, hogy nem rád, vagy az egyik ismerősödre támadt. - Küld felém egy kicsinyke, de biztató mosolyt. Én szusszanok egyet és ismételten kinézek a nyitott ablakon.
- Nem az nyomaszt, hogy meghalt, hanem az, hogy... - harapok ajkamba, mielőtt olyat kotyogok ki, amit nem akartam. Látom kíváncsi tekintetét, így valamit muszáj kiötlenem. Gyerünk, Minseok, gondolkozz. - Hogy nem tudjuk, miért teszi. Meddig fog ez folytatódni? Míg az egész falu kihal? Nem jó ez így, Chanyeol, de nem tudunk vele mit tenni. - döntöm hátra fejem lehunyt szemekkel. Egyre inkább rápörgök erre az ügyre, és egy napon meg akarom találni a válaszokat. Akár egyedül, akár segítséggel.
- Értem. - húzza el száját és fejét vakargatja. - Nézd, hyung. Igaz, hogy több mint 10 éve nem találkoztunk, de én mindenben a segítségedre leszek. - Erre felnyitom szemeim és kis mosollyal bólintok. - Együtt majd kiderítjük, mi is folyik a háttérben. - nyújtja felém kezét, mire belecsapva rázom meg mancsát.
- Rendben. Akkor, üzlettársak vagyunk? - vigyorodok el, mire ő felnevetve bólogat.
- Azok. De attól még mindig a kisöcséd vagyok. - kacsint rám, majd felpattanva fekszik be az ágyamba, hisz velem fog aludni. - Minnie? Énekelsz nekem? - kérdezi ugyan olyan gyermeki nyafogással, mint tizenkét éve. Kuncogva állok fel és mellé ülve takarom be és simítok homlokára. Mosolyogva kezdem el énekelni halkan a kedvenc dalát, míg álomba nem szenderül. A dal végére felállok és ismét elfoglalom a helyem a párkányon. Kinézek, hátha valamelyik fa ágán megtalálom a válaszaimat. De semmi magyarázat, semmi rávezető adat, csak az a már jól ismert vörös szempár néz vissza rám.

3. rész

Heloo! Elnézést a kimaradásért, de élni alig volt kedvem :D Most viszont siettem, és meg is hoztam a folytatást. Jó olvasást! :)

3. Rész

Teste befeszült, farka ide-oda járt. Szemei engem méregettek. Nem tudtam, mit tegyek. Még soha, senki nem került ilyen közel a farkashoz. Hátrébb húzódtam, míg hátammal egy fának nem ütköztem. Nyelve egyet csúsztattam fel mellkasomhoz lábaim, minél messzebbre kerülve tőle. Mind hiába. Morogva, fogait csillogtatva indult meg felém. Szép lassan, nem sietett. Vállai fel-alá mozogtak, ahogy mancsait egymás után rakosgatta. Szívem a torkomban dobogott, szám kiszáradt, levert a víz. Az állat lábaim előtt megállt, nagyjából tíz centire. Nyakát előre nyújtva nézett szemeimbe. Orrunk szinte összeért. Mit akarhat velem? Ha zsákmánynak kellenék, már rég nekem esett volna. 

De nem... csak áll és fenyeget. Mancsát felemeli és térdemre teszi. Megrezzenve egy halk nyögés szökik ki ajkaim közül. Túl közel van... egyszerűen túl közel. Vörös íriszeit fürkészve kenődök teljesen a fa törzsének. Ám ekkor, történik valami...

Valami különös. Az eddig tűzpiros szemek, mintha egy pillanatra tengerkék árnyalatot vettek volna fel. Morgása abbamarad, vicsora ellágyul. Meredező fülei lekonyulnak, teste abbahagyja a feszülést. Barátságosan néz rám...

Nem hittem a szememnek. Ez a jószág és a gyilkos fenevad nem lehetnek ugyanaz a farkas. 

Nem tudom miért, de kicsit megnyugodott a testem. Pulzusom helyre állt, szívem már normális tempóban pumpálja a véremet. Kezem óvatosan felemelem a földről, és feje felé mozdítom. Meg akarom érinteni. Tudni akarom, milyen tapintása van annak az áthatolhatatlan, csillogóan fekete bundának. Látszólag nem ellenzi, ugyanolyan lágy tekintettel mered rám. Már túrnék a szőrcsomóba ujjaim, mikor...

- Minseok! - hallom meg apám mennydörgő hangját, majd érzem elsuhanni az egyik nyílvesszőjét. A farkas gyorsan reagál. Megrázza fejét, mire minden kedvesség és gyengédség eltűnik belőle. Kezem után kapva mélyeszti bele fogait. Érzem, ahogy agyara átszakítja húsomat. Hatalmas üvöltést hallatva csapom hátra fejem. Az állat kiengedve kézfejem szájából ugat egyet az érkező apám felé, majd elrohan az erdő bugyrába. Édesapám lihegve pattan le lováról és térdel mellém. - Fiam... ne csukd be a szemed! Minseok... Minseok! - Hallom hangját, érzem rázását, majd elsötétül minden.

***

Lágy, dobhártyát simogató hangra ébredek fel. Kezem iszonyatosan fáj, érzem a gyógynövények csípését és a farkas által hagyott lyukat is. Szemeim erőtlenül nyitom fel. A fehér plafont látom a barna gerendákkal. Érzem a jácintokból eredő kellemes illatot. A szobámban vagyok. Oldalra nézve látom meg a kecses alakot, a hosszú barna hajat.

- Tzuyu - suttogom halkan húgom nevét. A leány leteszi kezéből a rongyot, felém fordulva pislog kettőt. Miután feleszmél, gyors léptekkel iramodik felém, majd nyakamba veti magát. Ép kezemmel magamhoz szorítva hunyom le szemeim. - Meddig aludtam? - kérdezem hátát simogatva.

- Csak egy napig. - bújik ki nyakamból és kisöpri szememből a hajamat. - Nagyon csúnya volt a kezed. A farkas majdnem elharapta a csontod. - sóhajtott óvatosan kezemre simítva. Az állatot hallva picit feljebb ülök.

- A farkassal mi van? Láttátok azóta? - fürkésztem húgom szemeit, melyek megkönnyebbültből szomorúra változnak át.

- Apa azt mondta, hogy miután elájultál, elmenekült. De tegnap este újra támadt. A szomszédban lakó öreg sámán fiát ragadta el. Most találták meg a holttestét a folyó mellett. - remegtek meg ajkai. Azzal a fiúval kiskoruk óta legjobb barátok voltak. Megértem, hogy nehezen viselte.

- Gyere ide, kicsim. - sóhajtottam, majd magamhoz húzva  Tzuyut ölelem át szorosan. Halkan szipogva bújik hozzám és férkőzik ölembe. Fejére támasztva állam kezdem halkan ringatni törékeny testét. Halkan énekelni kezdek neki, hisz régen ettől tudott csak megnyugodni. Pár perc elteltével észreveszem, hogy elaludt. Lefektetem az ágyamra és betakargatom. 

A falat támasztva tántorgok le a nappaliba, ahol nem találok senkit. Csizmámba bújva terítem hátamra a szőrmekabátom és kilépve az ajtón indulok el a faluban. Mindenki fejet hajt egy kicsit, ezzel jelezve, örülnek, hogy jobban vagyok. Halvány mosollyal ajkaimon jutok el végül ahhoz a házhoz, melyhez lábaim vittek. Halkan kopogok, ezután végre ajtót nyit nekem. Kyungil lehunyt szemekkel sóhajt egyet, majd lehajolva szorít meg.

- Jó újra látni, Xiumin. - suttogja fülembe. Viszonzom ölelését, majd bemegyünk a házba. - Hogy vagy? Nagyon fáj a kezed? - ül le velem szembe az egyik karosszékbe.
- Fogjuk rá, hogy jól. És a kezem is iszonyatosan fáj. - nézek elhúzott szájjal a sérült testrészemre. - De ha apám nem jön, ez nem történik meg. - mormogom halkan, a kötést vizsgálva.
- Jah, nem a kezed lyukasztja át, hanem a szívedet. - forgatja szemét az idősebb, mire egy hitetlen ciccegést hallatok.
- Nem, Kyungil. Ez más... a szeme kék lett. Sosem láttunk még kék szemű farkast. És nem fenyegetett. Hozzáért a combomhoz, és meglágyult. Mintha... nem akart volna bántani... - mondom eleinte idegesen, majd a vége felé lehalkulok. Elhiszem, amit mondtam. Tudom, hogy a farkas nem tett volna kárt bennem. Pusztán megijedt apámtól és a hangzavartól. Védekező reflex.
-Én ezt nem így látom. - rázta fejét barátom. - De, nem veszekszem veled, legyen meg a saját elképzelésünk. - bólogatott kezet nyújtva, mire én halk szusszanással rázom meg mancsát.

***

Nem is tudom, mennyi időt töltöttem barátomnál, de kezdett besötétedni, így visszaindultam a saját házunkba. Most, furcsamód, a csillagok nem ragyogtak olyan fényesen, mint szoktak. Furcsa előérzetem volt. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi, csak egyszerűen éreztem... Út közben hallom, ahogy az anyák gyermekeiket hívogatják, és ahogy az őrség élesíti a fegyvereit. Felesleges, úgy sem okoznak sérülést az állatnak. Folyton-folyvást kudarcot mondanak, hiába fejlesztik és élesítik a dárdákat és nyilakat. A haza tartó legrövidebb út elvezet a nemrégiben felgyulladt ház mellett. A viskónak már csak az alapkövei állnak egyben, a tetőszerkezet és a tartógerendák fekete hamuba burkolózva szóródtak szét az eset után. Mozgolódást láttam, így felé tartottam a kapott lámpásomat. Egy térdelő fiút pillantottam meg. Egy csokor virágot tesz le a földre és hallom, ahogy valami imádságot mormol el. Nem ismerős a testfelépítése és a ruhája sem. Ha idegen, vagy kém, miért emlékezik meg a halott gyermekre, esetleg a katasztrófára?

- Ki vagy? - kérdezem picit vádlóan, hisz nem nagyon szeretjük a látogatókat. A test mozdul, feláll. Most látom csak meg, milyen magas. Felém fordulva az első ami szembeötlik, azok a nagy fülei. A szőrmekabátja sem tudja elrejteni szépen ívelt ajkait és kedves arcvonásait.

- Chanyeol. Park Chanyeol. A nemrég elhalálozott kisfiú bátya, és a te régi kisöcséd... - mondja mély, dörmögős hangon, mire nekem filmszerűen peregnek le a képek és események szemeim előtt...

2. rész

Na jelentkezem a második résszel! Remélem, tetszeni fog. Jó olvasást! :)

2. Rész

Lassacskán a nap nyugovóra tért, mindent eltakart az éj fekete leple. A csillagok fényesen ragyogtak a tiszta égbolton, a Hold kacéran kacsingatott le a fényben úszó falura. Nagy levegőt véve sétáltam oda az ablakomhoz és a párkányra ülve lógattam ki lábaim. Lehajtott fejjel néztem a földszinten történő eseményeket: minden anya a házba hívja gyermekét, bezárja az ajtót, s ablakot. A falu őrsége nyilakkal és puskákkal felszerelve indul az éjszakai körútjára. Mindenki tudja, hogy ezzel mit sem érnek el, a farkast nem lehet megállítani. 

Halk sercenés, egy szívás, majd kifújás. Hátrapillantottam Kyungilra, aki visszahúzva kapucniját gyújtott rá egy cigarettára. A füst gomolyogva hagyta el vastag ajkait, majd a tartógerendák felé igyekezve vált lassan köddé.

- Hát te sem szoktál le róla. - sóhajtottam fejem csóválva. Vállat rántva szívott egy újabb slukkot, majd mellém jőve dőlt neki a keretnek. Tekintetét ő is a falura szegezte. 

- Ez legalább nem füves, örülj neki. - biccentett egyet. Emlékszem, régebben nagy gondjai voltak a droggal. Sokszor, mikor átmentem hozzájuk, mivel napok óta nem hallottam felőle semmit, késsel lehetett vágni a lakásban gomolygó füstöt, míg hyungom egy szállal a szájában feküdt öntudatlanul a terem közepén... Azóta már jó úton halad a leszokás felé.

- Örülök bizony. - bólogatok lassacskán és fejem mellkasának döntöttem. Tekintetem elkalandozott a feketén bólingató fák között, míg nem megpillantottam. Egy, vérvörösen világító szempár, ami... ami engem néz. Lehunyva szemeim ráztam meg fejem, de mire ismét kinyitottam őket, a vörös gömbök eltűntek.

- Mi baj, Xiu? - nézett le rám Kyungil, míg elpöckölve a csikkjét dobta ki a pocsolyás útra.

- Itt van... láttam a farkast. - emelem az idősebbre tekintetem, akiben szintúgy megfagy a vér. Szólásra nyitotta volna száját, mikor...

- FARKAS! - szeli ketté a levegőt a női sikoly. Egyszerre kapjuk a hang irányába a fejünket, majd gondolkodás nélkül ugrunk ki az ablakból. Bólintva kezdünk el rohanni arra, amerről a zsivongás jön. Égett fa és állati bőr szaga csap meg. Pár másodperc múlva beigazolódik a sejtésem: tűzvörös lángok nyaldossák a kétszintes viskó oldalát. Egy síró asszonyt cipelő, hamutól foltos férfi szalad ki az omladozó házból. 

- A kisfiam! A kisfiam! - kiabálja az asszony, miközben szabadulni próbál férje szorító karjai közül. Mikor a ház végképp összedől, a hölgy zokogva omlik élettársa mellkasára. Lihegve nézünk egymásra Kyungillal, aki nyelve egyet pillant a ház mögé. Odakapom a fejem én is, és ismét hófehér lett az arcom.

- Farkas... - mondtam szinte tátogva. Az állat vicsorogva nyalta le a friss vért pofájáról, majd megcsillantva szemeit tűnt el ismét a sötét rengetegben. Oda futottam, ahol ő állt az előbb. Szám elé kapva kezem tántorodtam meg. A földön, a porban egy fiatal gyermek holtteste feküdt. Szemei nyitva, szája tátva. Reszketeg léptekkel mentem oda, és simítottam le szemhéjait. Csak a felsőtestéből maradt meg egy kevéske, az is össze-vissza volt karmolva és harapva. Dobogásokat hallottam magam mögül, majd két őr egy leplet terített a fiúra. Óvatosan becsomagolták, majd elvitték onnan. Láttam... láttam őt, de nem tettem semmit. Hagytam megszökni. Én miattam fog még ez eljátszódni minden este...

***

Az ágyamban fekve próbálok elaludni, de sehogy sem sikerül. Folyton-folyvást a farkason jár az eszem. Ha nem hagyom megszökni... talán elkaphatták volna. De nem. Tudom, hogy az állatot csak az idő tudja elpusztítani. De akkor, miért érzem magam felelősnek?

Idegesen borzolom össze hajam, és gurulok a hátamra. Fejemmel az éjjeliszekrényemre nézek, melynek óvatosan kihúzom egyik fiókját. Kiveszem a karamellát, melyet még Kyungil hozott nekem. Egy kicsit ettem belőle, majd az ablakomon pillantok kifelé. Csendes este volt, nem fújt a szél és eső sem esett. Lehunyva szemeim sóhajtok fel, majd egyik pillanatról a másikra a fekete köd lepi el elmém és sikerül álomba szenderülnöm.
Reggel halk dúdolgatásra kelek fel. Kinyitva szemeim látom meg mosolygós húgom, ki az ágyam szélén ül.
- Jó reggelt oppa. Ideje kelni. - kuncog föl majd lerántja rólam a takarót.
- Tzuyuu, kérleek. - nyafogom, de ez meg sem hatja őt. Egy pohár, jéghideg vizet loccsant arcomra, majd hangosan nevetve ugrik fel a matracról. Ülő helyzetbe vágva magam törlöm meg arcom majd vigyorogva nézek az én kis drágaságomra. - Teee... visszakapod! - ugrok ki az agyból, majd a már menekülő testvérem után iramodok. Nevetve szalad előttem, de a nappaliban utolérem. Megragadva derekánál emelem meg és pörgetem meg a levegőben.
- Oppaa, elszédülök. - nevet hangosan mire ledobom a kanapéra. 
- Tzuyum, légy kedves a bátyáddal! - szól rá mosolyogva, dörmögő hangon apám. Vigyorogva nyújtok nyelvet a lányra, majd visszasietve öltözök fel normális ruhába. 
Egy almával kezemben baktatok az istálló felé, ahol mosolyogva simítok az én paripám orrára.
- Szervusz Monte Carlo - üdvözlöm a jószágot, majd felnyergelve indulok az erdőbe. Imádtam lovagolni, de sajnos alig volt rá időm. Mindig apám ügyeiben kell segédkeznem. Nehéz meló...
Már jócskán az erdő közepén járhatunk, mikor lovam egyszer csak megtorpant. Idegesen prüszköl, dobol, mint aki ugrásra kész, fejét rázogatja. Csitítva próbálom nyakát simogatni. Nem tudom mi lehet vele.
- Héjkás, mi baj, Carlo? - ütögetem meg kicsit oldalát, de nem csillapodik. Mikor egy ág megreccsen, ő két lábra emelkedve nyerít egy nagyot. Mivel nem akasztottam a kengyelbe a lábam, így én leesek jószágról. Fájdalmas nyögés kíséretében huppanok a köves talajra, míg a csillogóan fekete állat kivágtat az erdőből. Utána nézve hagyja el ajkaimat egy lemondó sóhaj. Készülnék felállni, mikor morgást hallok meg. A hang felé fordítva fejem áll meg bennem az ütő. 
Izmos test, csillogó, fekete bunda, vészjóslóan csillogó vörös íriszek...
Abban a percben imádkoztam a nem létező szellemekhez, hogy aktivizálja magát az őrzőm, különben én itt halok meg.

1. rész

Na sziasztok :) Mivel időm engedte, meghoztam az első részt. Remélem elnyeri a tetszéseteket, jó olvasást! :)

1.   Rész

Kettő rövid, egy hosszú, majd ismét két rövid. Ez volt az ő kopogása. Azt hittem, hallucinálok, így nem is ugrottam. De mikor ezt még egyszer eljátszották, biztos voltam benne, hogy ő van odakint. Felpattanva ágyamról siettem oda az ablakomhoz, majd elhúzva a függönyt találtam szembe magam a borzas szőkés tincsekkel, a sebes orral és a kedves mosollyal. Nem hittem el, amit látok, hisz egy hónapja láttam őt utoljára. De most, újra itt van, visszatért a falunkba.

 - Na, hiányoztam, drágám? – vigyorodott el Kyungil. Halkan és kecsesen beslisszolt a párkányomról, majd becsukva maga után az ablakot tolta hátra kapucniját. - Sokat változtál pöttöm. - Fordult felém szelíd mosolyával. Én még mindig nem tudtam túllépni a sokkon. Valamit eldadogtam neki, de még én sem értettem pontosan a saját halandzsám. Halkan felnevetett gyermeki reakciómon, majd széttárta karjait. Azt a két lépés távolságot átugorva vetettem magam hyungom nyakába, aki nagy sóhaj kíséretében tartott a föld fölött. Lehunyva szemeim markoltam erősen bőrkabátjába, és mélyen beszívtam jellegzetes dohány és gyanta illatát.

- Azt hitem, hogy történt veled valami. - suttogtam halkan, miután lejjebb hajolva engedett két lábamra. Ám, eszem ágában sem volt elengedni őt, tovább csüngtem rajta.

- Így ismersz te engem? Tudod, hogy nem olyan fából faragtak. - rázkódott meg válla néma nevetésében, lefejtve magáról karjaim nézett szemeimbe. - Csak volt egy kis bonyodalom a tengeren a puskapor miatt. De minden rendben van, a vevő elégedett volt, így hát hazajöttünk. - mesélte, majd kisimítva hajam arcomból ült le a nagy karosszékbe, melyet igazából csak barátom miatt tartottam meg. Boldog sóhajjal húztam elé az egyik faszékem, majd feltérdelve rá néztem nagy és kíváncsi szemekkel a szöszire. Mindig, mikor hazajön egy kereskedő útról, órákig csak beszélgetni szoktunk. Ez mindig megnyugtatott, hisz tudom, hogy semmi baj nem történt vele, és érdemes volt kockáztatni az életét.

- Ha most itt vagy, és nem rég értél haza Indiából, az azt jelenti, hogy... - nyaltam számra, mikor mondandóm közepén előhúzott zsebéből egy barna papírzacskót. Jól tudtam, mi van benne. Minden útja után hoz nekem egy kis édességet, hisz tudja, milyen édesszájú vagyok. - Mit kaptam? - kérdeztem csillogó szemekkel, miközben óvatosan kicsomagoltam az ajándékát.

- Burfit. - Mondta mosolyogva, majd hangos hahotázásba kezdett, mikor meglátta értetlen fejemet. - Vagyis tejkaramella. - mondta érthetően, mire egy "o" betűt formálva ajkaimmal világosodtam meg. Kicsomagoltam a karamellát, majd egy darabot számba véve kuncogtam fel. Édes volt, ragadós, de mégis omlós. Imádtam a karamellát, de ez azokon is túltett. - Orgazmust ne kapjál, hallod? - nevetett fel, mire vöröslő arccal csomagoltam vissza ajándékát, és az egyik fiókomba csúsztattam.

- Nem fogok! - morogtam kelletlenül, majd komolyra fordítva a szót néztem szemeibe. - Míg te nem voltál, a farkas újabb áldozatokat szerzett. Békésen alvó édesapák, halkan gügyögő kisbabák, éjszaka varró asszonyok, mindenki. Újabb huszonnyolc haláleset, de magyarázat egy se! - Sóhajtottam idegesen, majd felhúzva térdem könyököltem fel. Rátámasztva könyököm kezdtem rágni körmöm, hisz az valamennyire lenyugtatott. Egy meleg tenyeret éreztem meg combomon. Barátom felé nézve vettem el ujjam számtól.

- Nézd, Minseok... senki nem tud semmit a vadállattal kapcsolatban, ne edd magad a halálok miatt. Te is köztük lehettél volna, ne feledd! - küldött felém egy halvány mosolyt.

- Akkor sem fogok örömtáncot lejteni az ellenkezője miatt. - mondtam mogorván, majd felállva sétáltam ágyamhoz. Leülve rá vettem kezembe azt a gyerekkori plüssömet, melyet még édesanyám varrt nekem. Egy szürke farkaskölyköt mintázott, kék szemekkel, lágy mosollyal. - Miért nem ilyenek az élő farkasok is? - tettem fel a költői kérdést, majd az állatka hátára simítva haraptam ajkamba. Lehunyva szemeim rohamoztak meg az emlékek. A régi mondókáink, a kis butaságok, mik miatt sírtam és anyám karjai közt kerestem vigaszt, az együtt töltött percek... mára már semmissé váltak, hisz a fekete démon végzett anyámmal. Életem első számú nőével, méghozzá a szemem előtt...

Hangos vihar döngette a ház oldalát, a fa ágai csikorogva húzódtak végig az ablakomon. Nyolc éves múlottam akkor, féltem, rettegtem. Lemásztam a magas ágyról, mamuszomba bújva szorítottam magamhoz a plüsst, és leszegett fejjel baktattam le a fából készült csigalépcsőn. Édesapám ekkor tárgyalt a szomszéd falu vezetőjével, csak mi hárman voltunk aznap este a húgommal. Lábujjhegyre állva fogtam meg a kilincset, majd lenyomva léptem be a szobába. Bent égtek a gyertyák, az ablak tárva-nyitva. Morgást hallottam, halk zihálást.

- Édesanya! - hívtam hangosan szülőanyám, majd lassú léptekkel indultam meg a hatalmas ágy másik felére. Megtorpantam. Szívem nagyot dobbant. Kezemből kiesett a plüss. 

Anyám a földön hevert, utolsó levegővételeit vette. A fenevad mellette tornyosult, pofája csurom vér... az én anyám vére lepte be a farkas testét... - Édesanyaaa! - sikítottam torkom szakadtából, majd haldokló testéhez rohanva guggoltam mellé. Jéghideg kezét megszorítva zokogtam, meleg könnycseppjeim lomhán gördültek végig arcomon azt jelképezve "minek sietni, perceken belül úgy is elvérzik..."

- Minseok-ah... - mondta anyám elfúló hangon. - Drága kicsi fiam. - mosolygott utolsó erejével, összerándult testtel. - Egy dolgot jegyezz meg, gyermekem. Figyelj anyádra, fülelj, kisded. - suttogta, miközben testéből szakadatlanul csordogált a vörös testnedv. Akkor, abban az egy percben, akkor figyeltem anyámra a legeslegjobban. Tekintetem övébe fúrtam, mígnem elhagyta szív alakú ajkait az utolsó mondata: - A farkas a bundáját váltja, de a szokását nem... - szinte tátogta ezt, majd lecsukva szemeit csúszott ki karja kis ujjaim közül...

Körbenézve sehol sem láttam a farkast, megszökött. De... engem miért nem bántott?

Kyungil ölelése rántott vissza a valóságba. Izmos karjai szorosan fonódtak körém, fejem nyakához nyomta. Hallottam hangos szívverését, éreztem, hogy minden izma befeszül. Nem szerette, ha sírok, ezt jó sokszor kihangsúlyozta...

- Ne sírj, Minseok... meg fog fizetni a vad minden bűnéért, anyád halálára esküszöm. - monda szigorúan és komolyan, miközben hátamat kezdte simogatni. Ellazultam, erőtlenül dőltem neki kemény mellkasának. Lehunyva szemeim hagytam, hogy könnycseppjeim teljesen eláztassák Kyungil kabátját. Mindig ez van, akárhányszor szóba kerül édesanyám. Én némán sírok, hyungom pedig nyugtatgatva ölel magához. Sűrűn előfordul ez. 

- Ki kell derítenem mindent - remegtem karcos hangon. Elválva barátomtól töröltem le könnyeim, majd az erdő felé néztem. Most viszonylag csendes volt, de nem sokáig. A nap lemenőben volt, kezdte átadni helyét a fehér holdnak, ami csak egyet jelenthetett: Kezdődik a farkas éjszakája...

Prológus

Sziasztok! Ez a fici igazándiból egy one-shotnak indult, de jobban átgondoltam. Arra jutottam, hogy többet is ki tudok belőle hozni, így belevágok egy sorozatba :) Itt is lenne a bevezető, és egy-két szó a fontosabb szereplőkről. Jó olvasást kívánok! :)

Prológus

Fülsüketítő női sikolyok, figyelmeztető férfi üvöltések, éles csörömpölések, vérfagyasztó morgások...

 Ha leszáll az éjszaka és már mindenki nyugovóra hajtotta fejét, akkor jön Ő. Senki sincs biztonságban, bárki az áldozatául eshet a fenevadnak. 

Vérvörös szempár, ébenfekete bunda, tű éles agyarak, tépésre alkalmas karmok...

Ez volt Ő... a farkas. Minden téli éjszakán belopódzott a faluba és betört egy csendes házba. Nem számított neki semmi, csak az, hogy étvágyát csillapítsa. Bőrén nem fogott a fegyver, a dárdák és nyilak halk pattanással csapódtak vissza szőréről. Elpusztíthatatlan volt. Egy erős, dinamikus, éhező farkas, ki talán egy kis figyelmességre és kedvességre vágyott. Talán... Vagy egy született gyilkos állat, ki ily módon próbálja túlélni a fagyos évszakot. Nem tudom... senki sem tudja. De feltett szándékom, hogy kiderítsem. Játszani akarok a tűzzel, az életem árán is...

Főszereplők

Kim Min Seok - Xiumin

A faluvezető fia, a történet főszereplője. Csendes, figyelmes, kíváncsi. Nem élhet szabad életet apja miatt, mindig is bezárva érezte magát édesapjának köszönhetően, ki hatalmas szigorral neveli egyetlen fiát. Minseok viszont kalandra vágyik. Rejtélyekre és megoldandó kihívásokra. A farkas felcsigázza őt, minden vágya, hogy eloszlassa az állat körül keringő legendákat és kételyeket.

Kris Wu

Kínai-amerikai vándor, ki egymaga járja be a világot. Egy szerencsétlenség miatt keresztezi az útja Minseokét. Tenyérbemászó, mégis udvarias, hideg személy, aki nem mindenkinek mutatja az emberi arcát. Időközönként ok nélkül eltűnik, majd ugyanolyan hirtelen tér vissza a mindennapok mókuskerekébe. Mint minden embernek, neki is van egy hatalmas titka, melynek sosem lett volna szabad kitudódnia...

Chou Tzu Yu

A vezető fiatalabb gyermeke, Minseok kishúga. Cserfes, 16 éves kislány, apja szeme fénye. Bátyjával jó kapcsolatot ápol, de persze megszámlálhatatlanul sokszor összevesznek, javarészt a leány kötekedő magatartása miatt. A porcelánbabának tűnő fiatal remekül bánik a hangszerekkel, emellett még íjászkodni is tud. Sokszor a közeli erdőbe menekül lovával, és fácánokra meg nyulakra vadászik. Könnyen zavarba jön, főleg egy bizonyos személy jelenlétében.

Song Kyung Il

Minseok gyerekkori barátja, szinte testvérként tekintenek egymásra. Kyungil az, aki csibészséget csempész a fiú életébe, hisz ő maga a baj megtestesítője. Minden balhé főbűnösei közé tartozik, de sosem esik bántódása, leginkább ő küldi földre a nagyszájú rosszakarókat. Xiuval mindig barátságos, mindenben támogatja őt. Anyja kapcsolatai miatt igen nagy részt vesz ki a fekete piacból, melynek köszönhetően bármit be tud szerezni barátjának. A vezető nem igazán szívleli, de fia boldogsága érdekében szemet huny a kicsapongó fiatal felett. A több mint 10 év korkülönbség ellenére megtetszik neki Tzuyu, ám ezt csak is ő maga tudja. 

További szereplők

Kim Nam Joon - Monster

 

Park Chan Yeol 

Amber Josephine Liu