5. Rész

Sztrájkkal teli jó napot mindenkinek! :) Ma itthon maradtam, így volt időm és energiám hozni egy újabb részt :) Nemsokára már nagyjából ki tudom alakítani a napi rendem, így hét-tíz naponta igyekszem majd frissíteni :) Addig is jó olvasást mindenkinek :)
((XiuRis fanok elfordulni, XiuYeol-isták, lehet fanolni))

5. Rész

Reggel a kellemes napsütésre keltem és azokra a mennyei illatokra, melyek a konyhából szállingóztak fel a szobámba. Szemeim résnyire nyitva szimatoltam a levegőbe. Összefutott a nyál a számban, rögtön felébredtem. Kipattanva az ágyból kaptam magamra egy bőrmellényt, majd lekocogtam a földszintre. A konyhában Yeol sürgött-forgott, míg halkan dúdolt valamilyen dalocskát. Nem vett észre, így megköszörülve torkom hívtam fel magamra figyelmét, amivel sikerrel jártam. Picit megugorva kapta rám tekintetét, majd fújtatva egyet mosolyodott el.
- Megijesztettél, hyung. - húzta fél oldalas mosolyra ajkait. - Egyébként jó reggelt. Remélem nem bánod, hogy egy kicsit beszabadultam a konyhába, éhes voltam és gondoltam, főzök valamit. - Kezdett mentegetőzni, míg én fejem rázva ültem le az egyik székre. 
- Neked is, viszont. - biccentettem. - És ne magyarázkodj, érezd magad itthon. - kacsintottam rá. Ő boldogan kezdett tovább valami ételt összehozni, mikor húgom toppant be a helyiségbe. Szemei rögtön megakadtak Chanyeolon, majd ajkába harapva tűrte füle mögé egyik hajtincsét... tipikus tinilány.
- Ő ki? - suttogta oda nekem, miközben szépen csendben odaszökellt mellém.
- Olyan valaki, akihez nincs közöd. - mondtam talán kicsit hangosan, hiszen a fiú felénk kapta fejét. Vigyorogva pöcköltem meg Tzuyu homlokát, mire besértődve robogott vissza szobájába. Sóhajtva megráztam fejem és az értetlenül pislogó "szakács" felé néztem. - Csak a húgom. - magyaráztam, mire belőle egy megkönnyebbült sóhaj szökött fel. Mintha... örült volna, hogy nem a kedvesem, vagy valami hasonló... furcsa... Nagyon furcsa...
A reggeli után felöltöztünk és elindultunk kettesben a faluba, hisz a fiú tizenkét éve elhagyta ezt a települést. Azóta nagyon sok minden változott, amit meg is jegyzett.
- Itt meg volt egy hatalmas diófa. - mutatott egy kis üres helyre a falu közepén. - Mi történt vele? Hisz olyan szép volt, és innen tudtam, merre kell tovább menni hozzátok. - pillantott felém kuncogva, miközben leguggolva simított a kopár földre. Én elmosolyodva térdeltem mellé.
- Sajnos muszáj volt kivágnunk. Beteg volt, nem bírt volna ki még egy telet. - sóhajtottam fel. - Elégettük a fát, egy hatalmas máglya rakást tudtunk belőle építeni. - gondoltam vissza arra az éjszakára. Minden falusi a tűz körül táncolt és énekelt, először érezhették azt, hogy semmilyen plusz teher nem nyomja a vállukat. De minden este véget ér egyszer...
- Oh, értem. - szomorodott el Chanyeol, míg sóhajtva egyet állt föl és porolta le kezét. - Tudod, hova szeretnék menni? - kérdezte csillogó szemekkel. Felálltam én is, majd egy kis gondolkozás után megráztam fejem, miszerint nem tudom. - A forráshoz, ami az erdőben van. - tapsikolt picit. 
Oh, igen, a jó öreg forrásunk. Legendák szerint, az a forrás évszázadok óta a mi népünk tulajdona, és állítólag varázsereje van. Ha régebben egy haldokló férfi ivott belőle, egy haldokló nő pedig a vizéből készült ételt evett, visszafiatalodott jó néhány évet. De ez, persze csak egy monda, ma már csak a végtagi fájdalmakra használjuk, hisz remekül használ e téren.
Emlékszem, Yeolt mindig elvittem oda, mert ott keltek ki a leggyönyörűbb pillangók, melyeket mindketten imádtunk nézni... Mosolyogva bólogattam a fiatalabb ötletére.
- Rendben, úgy is rég jártam arra - nevettem fel halkan. - menjünk gyalog, nincs olyan messze. - vetettem fel az ötletet, majd nemsoká el is indultunk az erdő mélye felé. Már jócskán bent voltunk az erdőben, mikor Channak ötlete támadt. 
- Te vagy a fogó, kapj el - csapott vállba vigyorogva, majd amilyen hirtelen futásnak iramodott, olyan gyorsan el is tűnt. Felocsúdni nem volt időm, ő már régen elszaladt. Futottam pár métert, majd megállva kezdtem nézelődni, kissé idegesen. Mi van, ha baja esik? Ha... eltéved? Esetleg, ha a farkas útjába botlik? Nem! Nem lehet. Kétségbe esve kezdtem keresni, miközben nevét kiabáltam.
- Chanyeol! Gyere elő! Nyertél, csak bújj elő, kérlek! - mivel nem kaptam választ, futni kezdtem arra, amerre láttam elhúzni. Ha megtalálom, kap majd egy nyaklevest. A fák csak jöttek és mentek mellettem, de sehol nem láttam a nagyfülűt. Nem néztem a lábam elé, emiatt orra bukva gurultam le az egyik domboldalon. Végül egy mohás kő állított meg, úgy, hogy oldalammal nekicsapódtam. Fájdalmasan nyögtem fel. Szédültem, nem tudtam, mi merre van. Bele telt pár percbe, míg nagyjából kitisztult a látásom. Nagy levegőt véve tornásztam magam álló helyzetbe, és bicegve folytattam utam, immár egyre jobban aggódva. Nem sokáig sétálhattam, mikor ágreccsenésre lettem figyelmes. Megtorpanva kaptam arra a fejem. Az egyik bokor megrezzent, de nem láttam, mitől. Félve tettem hátra pár lépést, míg egy fának nem ütköztem. Szemeim el nem vettem a bokorról, szívem a torkomban dobogott. Ami ezután történt, örök emlék marad, úgy hiszem...
Egy hófehér farkas ugrott ki a növény mögül, egyenesen felém. Szája tátva, mancsai kinyújtva. Lepörgött előttem az életem, már szinte éreztem, ahogy hegyes fogai nyakamba mélyednek. Ekkor, azonban egy szempillantás alatt ott termett egy másik állat... ébenfekete bunda, vörösen izzó szempár... Hatalmas erővel futott, majd felugorva lökte el a fehéret oldalánál fogva. Szinte hallottam, ahogy eltörnek a bordái. A fenevad tépni, marcangolni kezdte a nálánál jóval kisebb állatott, szinte megsajnáltam, ahogy nyüszítve próbált meneküli. De mindhiába... a sötét farkas nem kegyelmezett, megölte fajtársát. 
Lihegve állt a tetem felett, majd hátranézve rám nyalta le pofájáról a vért. Azt hittem, én következem. De nem... előre fordítva fejét iramodott neki, és eltűnt a sűrű erdőben. Nyoma sem maradt annak, hogy itt járt, csak a tetem. 
Igazán csak most vettem levegőt, kapkodva próbáltam feldolgozni az eseményeket. A farkas, aki minden téli éjszakán megölt egy embert, most, önszántából megmentett engem... teljesen összezavarodtam, nem tudtam hova tenni ezt a tettét... Lassan lecsúsztam a fa tövébe, és összekucorodva tört fel belőlem a megkönnyebbült sírás.

***

- Minseok... minden rendben? - nézett rám Chanyeol, miközben a forrás mellett üldögéltünk. Mereven bólintottam, kerültem a szemkontaktust. Nem mondtam el neki, hogy mi történt, az az én titkom marad, legalábbis egy darabig. - Rendben. - sóhajtott. - De ha az a bajod, hogy elsiettem, akkor... - nem hagytam, hogy befejezze, közbevágtam.

- Nem az a bajom, nyugodj meg. Semmi nincs velem, csak beütöttem az oldalam és az fáj. Ennyi. - mondtam komoran, talán kicsit ingerülten is. Nem akartam, hogy bűntudata legyen, de érezze, hogy ilyet többet nem szabad csinálnia. 

- Jól van, bocsánat. - rezzent össze, majd előre fordulva guggolt a forrás vízgyűjtője elé. Kezét megmártóztatta benne, majd felpattanva emelte tekintetét az égre. - Nézd, hyung! Pillangók! - nézett rám és a nyüzsgő pillangók sokaságára mutatott. Előjött a gyerekes énje, ugrálva nézte csillogó szemekkel a mindenféle színben pompázó lepkéket. Kinyújtotta kezét és nyugodtan várt. Én halvány mosollyal bólintottam, majd hátradőlve hunytam le picit szemeim. Sok volt ez a nap, úgy éreztem, bármikor el tudnék aludni itt, a természet lágy ölén. 

Nem tudtam sokáig relaxálni, ugyanis Yeol mellém guggolva bökdösött meg. 

- Nézd... fogtam egyet. - mondta kedves, lágy hangon, míg én felnyitva pilláim ültem fel. Megláttam, hogy egy hatalmas és gyönyörű pillangó ül ujjain, szépen, nyugodtan. Elmosolyodva néztem én is az állatkát, aki lassan nyitogatta és csukogatta szárnyait.

- Egy pápaszemes - mondtam halkan. - Az egyik kedvencem. - biccentettem oldalra fejem.

- Miért? Hiszen nem túl színes, egyszerű barna. - értetlenkedett a fiatalabb.

- Látod azt a hatalmas, szem alakú foltot a szárnyain? - kérdeztem, mire igenlően bólogatott. - Úgy tartják, hogy ezek a pillangók figyelnek minket, és megjósolják a sorsunkat. Mindig ott vannak mindenhol, ők az elődeink mostani szemei, akik vigyáznak ránk. - meséltem mosolyogva azt, amit nagymamám mondogatott pici koromban. Ő nagyon hitt a szellemvilágban, így minden ilyen históriát megtanított nekem és a húgomnak. 

Chanyeol ámuldozva nézte azt a csöpp kis állatot, aki ugyanolyan nyugodtan bámészkodott az ujjain.

- Emellett még a szabadságot is szimbolizálják. Oda mennek, ahova akarnak. Senki nem tudja befolyásolni őket. - végszavamra a pillangó csapott egyet szárnyaival, és felemelkedve csatlakozott társaihoz a levegőbe. Mindketten mosolyogva néztük, ahogy ismét elvegyül a lepke felhőben, majd egymásra néztünk. Chan a szemeimet fürkészte, de tekintete néha levándorolt ajkaimra. Nem szólaltunk meg, nem akartuk elrontani a pillanatot. Egyik keze arcomra csúszott, finoman megcirógatva orcámat. Enyhén félredöntve fejét kezdte megszüntetni köztünk a távolságot, míg puha párnái enyéimen nem landoltak...

4. rész

Szép vasárnapot mindenkinek! Igazából tegnapra tervezte ezt a részt, de egyéb elfoglaltságok miatt nem sikerült. Viszont meg is hoztam a negyedik részt, jó olvasást hozzá! :)

4. Rész

" - Minnie, segíts fára mászni! - hallom meg kérlelő, nyafka hangját, mire mosolyogva szaladok ki a házból és guggolok le mellé.
- Apukád nem azt mondta, hogy nem mászhatsz fel rá? - borzoltam világosbarna tincseibe, mire ő puffogva igazítja vissza husis kezeivel babapuhaságú haját. 
- De appa most nincs itt. Kérlek, hyuuung - néz rám azokkal a sötét mandulaszemekkel, hisz tudja, azzal bármit elérhet nálam. Egy hosszú sóhajt elengedve adom be a derekam.
- Legyen. De akkor szó nélkül mész aludni. - emeltem fel mutató ujjam, mire gyermeki kacajjal tapsikolt egyet. Felállva emelem fel apró termetét, majd ültettem a fára. Ő kuncogva mászik picit feljebb. Leül az egyik ágra és lenézve rám int, hogy csatlakozzak hozzá. Elvigyorodva kapaszkodok fel a vaskos fatörzsre, majd feltornászva magam ülök egy mélyedésbe a pöttöm mellé, aki kuncogva foglal helyet ölemben és bújik hozzám.
- Te vagy a legjobb bébiszitter, Minseok. Leszel a bátyám? - kérdezi csillogó szemekkel, mire mosolyogva bólogatok.
- Köszönöm és leszek. Úgy is csak egy húgom van, így lesz egy kisöcsém is. - vigyorodok el, majd puszit nyomok a fiúcska homlokára.
- Szeretlek, hyung. - fúrja fejét mellkasomba lehunyt szemekkel.
- Én is téged, Chanyeol. - simogatom hátát, és halkan dúdolgatok neki, hogy álomba szenderüljön..."

Ilyen, és ehhez hasonló emlékek úsznak szemeim elé. Az az alacsony, játékos kisfiú most itt áll előttem, mint egy erős és érett férfi. Köpni-nyelni nem tudok, csak nagyokat pislogva mérem végig tetőtől-talpig Yeolt, aki, mintha ez természetes lett volna, csak szórakozottan kuncog lehajtott fejjel.
- Na mi az, hyung? Csak nem megváltoztam? - kérdi vigyorogva, mire én sóhajtva mosolyodok el. Lerakva a lámpást sietek hozzá és ugrok karjaiba, hisz vagy két fejjel fölém nőtt. Megérzem karjait derekamon, pont, mint régen, csak ép fordítva. 
- Jó újra látni téged. - motyogom mosolyogva fülébe, míg ő sóhajtva szorít magához.
- Téged is, Minnie. - használja azt a becézést, melyet kiskorában is. Nemsoká letesz a földre, de karjait nem húzza el. - Hazajöttem, mert már hiányzott a falu, de te is. - nyomta meg orrom, mire ciccegve húzom el fejem. Régen se szerettem, ma se. - Aztán hallottam hírét a tűzvésznek. Rettenetes... ezek szerint a farkas azóta is visszajár. - sóhajt szomorkásan. - Igaz, hogy személyesen nem ismertem az öcsém, de attól még a testvérem, így gondoltam, ennyivel tiszteletem teszem. - húzza el száját. Elválok tőle, majd a lámpást felvéve sétálok hozzá vissza. 
- Úgy, ahogy mondod. Minden éjszaka, és napról-napra erősebb. - Nem mondhatom el neki, hogy találkoztam vele. Hisz ki tudja, hogyan reagálna rá. - Nem fog rajta semmilyen fegyver, étvágya sosem csillapodik. - nézek fel szép szemeibe. - És mivel már későre jár, gyere hozzánk, nehogy most találjon ránk a fenevad. - intek fejemmel az út felé, mire egy "rendben" elmotyogása után jön utánam. Felnézve az égre, a csillagok ismét ragyognak. Elmosolyodva szegem le fejemet, de egyből meg is torpanok, Chanyeol kis híján keresztül esik rajtam. 
- Minden oké, hyung? - hallom kérdését, de nem foglalkozom vele. Letérdelve nyújtom előre a lámpást, mire megcsillan valami a földön. Belenyúlva emelem a gyertyafény közelébe ujjaim. Sóhajtva hunyom le szemeim. - Mi az? - jön az egyértelmű kérdés barátomtól.
- Vér - állok fel továbbra is az ujjaim figyelve. Yeol megdermed, hallom, ahogy nagyot nyel. - Minden bizonnyal a farkas. - rázom le a testnedvet ujjaimról, majd a magasabbra nézek. - Az áldozatnak a közelben kell lennie. - nézek szét.
- Ez veszélyes, Minseok. - kapja el karom. - Majd holnap reggel utána járunk. De most siessünk haza, hátha még mindig éhes. - Pillant rám komolyan, mire hevesen rázom fejem. 
- És ha még él? Talán segíthetek rajta. Az én lelkemen száradna, ha azért halna meg, mert nem találtuk meg. - fürkészem tekintetét. Látom, ahogy gondolkodóba esik, majd szusszanva elenged. 
- Veled megyek. Ne tűnj szem elől! - dobja le hátáról a holmiját, majd kezébe vesz egy tőrt. Most nem kérdezősködök, csak a lámpással kezemben indulok el arra, amerre a vér vezetett. Út közben farkas tappancsnyomokat is látok, mellyel bebizonyul a sejtésem. Egészen biztos, hogy a ma esti áldozat már megvolt. A néma csendet egyszer csak egy fülsüketítő vonyítás szeli ketté. Mindketten összerezzenünk és egymásra kaptuk tekintetünk. - Siessünk - biccent Yeol, majd bólintva indulunk meg futva a hang irányába. Pár másodperc múlva meg is érkezünk egy kis sufni szerű házhoz. Mellette egy félig szétcincált test, egy asszonyé. Körbetekintek, de nem látom a vörös szempárt. Eltűnt. A test mellé futok, az arcára pillantok. Az őrök megérkeznek és Yeol utasítására átfésülik a terepet. - Ismerted? - térdel mellém a fiú, mire ingatom fejem. 
- Személyesen nem, de tudom, hogy a földeken dolgozott. Nyugodjon békében. - suttogom és arcához nyúlva simítom le szem héjait. 

***

Az eset után hazamentünk, és tisztálkodás után a szobámban kötöttünk ki. Én a párkányomban ülök, míg Yeol a ruháit pakolja ki. 

- Merre kószál szép szemed világa? - hallom meg kedves hangját, míg mellényét magára véve ül le velem szembe. Fáradtan pillantok rá és megrázom fejem. - Ne légy ilyen. - csúszik hozzám közelebb és combomra simítja kezét. Ezt nem tudom mire vélni, de nem is kérdezek rá. - Azt mondtad, minden éjjel előfordul. Nem te tehetsz arról, hogy meghalt az a nő. Eddig senki nem élte túl. - rázza fejét, mire egyetértően bólogatok. - Légy vidám és örülj annak, hogy nem rád, vagy az egyik ismerősödre támadt. - Küld felém egy kicsinyke, de biztató mosolyt. Én szusszanok egyet és ismételten kinézek a nyitott ablakon.
- Nem az nyomaszt, hogy meghalt, hanem az, hogy... - harapok ajkamba, mielőtt olyat kotyogok ki, amit nem akartam. Látom kíváncsi tekintetét, így valamit muszáj kiötlenem. Gyerünk, Minseok, gondolkozz. - Hogy nem tudjuk, miért teszi. Meddig fog ez folytatódni? Míg az egész falu kihal? Nem jó ez így, Chanyeol, de nem tudunk vele mit tenni. - döntöm hátra fejem lehunyt szemekkel. Egyre inkább rápörgök erre az ügyre, és egy napon meg akarom találni a válaszokat. Akár egyedül, akár segítséggel.
- Értem. - húzza el száját és fejét vakargatja. - Nézd, hyung. Igaz, hogy több mint 10 éve nem találkoztunk, de én mindenben a segítségedre leszek. - Erre felnyitom szemeim és kis mosollyal bólintok. - Együtt majd kiderítjük, mi is folyik a háttérben. - nyújtja felém kezét, mire belecsapva rázom meg mancsát.
- Rendben. Akkor, üzlettársak vagyunk? - vigyorodok el, mire ő felnevetve bólogat.
- Azok. De attól még mindig a kisöcséd vagyok. - kacsint rám, majd felpattanva fekszik be az ágyamba, hisz velem fog aludni. - Minnie? Énekelsz nekem? - kérdezi ugyan olyan gyermeki nyafogással, mint tizenkét éve. Kuncogva állok fel és mellé ülve takarom be és simítok homlokára. Mosolyogva kezdem el énekelni halkan a kedvenc dalát, míg álomba nem szenderül. A dal végére felállok és ismét elfoglalom a helyem a párkányon. Kinézek, hátha valamelyik fa ágán megtalálom a válaszaimat. De semmi magyarázat, semmi rávezető adat, csak az a már jól ismert vörös szempár néz vissza rám.

3. rész

Heloo! Elnézést a kimaradásért, de élni alig volt kedvem :D Most viszont siettem, és meg is hoztam a folytatást. Jó olvasást! :)

3. Rész

Teste befeszült, farka ide-oda járt. Szemei engem méregettek. Nem tudtam, mit tegyek. Még soha, senki nem került ilyen közel a farkashoz. Hátrébb húzódtam, míg hátammal egy fának nem ütköztem. Nyelve egyet csúsztattam fel mellkasomhoz lábaim, minél messzebbre kerülve tőle. Mind hiába. Morogva, fogait csillogtatva indult meg felém. Szép lassan, nem sietett. Vállai fel-alá mozogtak, ahogy mancsait egymás után rakosgatta. Szívem a torkomban dobogott, szám kiszáradt, levert a víz. Az állat lábaim előtt megállt, nagyjából tíz centire. Nyakát előre nyújtva nézett szemeimbe. Orrunk szinte összeért. Mit akarhat velem? Ha zsákmánynak kellenék, már rég nekem esett volna. 

De nem... csak áll és fenyeget. Mancsát felemeli és térdemre teszi. Megrezzenve egy halk nyögés szökik ki ajkaim közül. Túl közel van... egyszerűen túl közel. Vörös íriszeit fürkészve kenődök teljesen a fa törzsének. Ám ekkor, történik valami...

Valami különös. Az eddig tűzpiros szemek, mintha egy pillanatra tengerkék árnyalatot vettek volna fel. Morgása abbamarad, vicsora ellágyul. Meredező fülei lekonyulnak, teste abbahagyja a feszülést. Barátságosan néz rám...

Nem hittem a szememnek. Ez a jószág és a gyilkos fenevad nem lehetnek ugyanaz a farkas. 

Nem tudom miért, de kicsit megnyugodott a testem. Pulzusom helyre állt, szívem már normális tempóban pumpálja a véremet. Kezem óvatosan felemelem a földről, és feje felé mozdítom. Meg akarom érinteni. Tudni akarom, milyen tapintása van annak az áthatolhatatlan, csillogóan fekete bundának. Látszólag nem ellenzi, ugyanolyan lágy tekintettel mered rám. Már túrnék a szőrcsomóba ujjaim, mikor...

- Minseok! - hallom meg apám mennydörgő hangját, majd érzem elsuhanni az egyik nyílvesszőjét. A farkas gyorsan reagál. Megrázza fejét, mire minden kedvesség és gyengédség eltűnik belőle. Kezem után kapva mélyeszti bele fogait. Érzem, ahogy agyara átszakítja húsomat. Hatalmas üvöltést hallatva csapom hátra fejem. Az állat kiengedve kézfejem szájából ugat egyet az érkező apám felé, majd elrohan az erdő bugyrába. Édesapám lihegve pattan le lováról és térdel mellém. - Fiam... ne csukd be a szemed! Minseok... Minseok! - Hallom hangját, érzem rázását, majd elsötétül minden.

***

Lágy, dobhártyát simogató hangra ébredek fel. Kezem iszonyatosan fáj, érzem a gyógynövények csípését és a farkas által hagyott lyukat is. Szemeim erőtlenül nyitom fel. A fehér plafont látom a barna gerendákkal. Érzem a jácintokból eredő kellemes illatot. A szobámban vagyok. Oldalra nézve látom meg a kecses alakot, a hosszú barna hajat.

- Tzuyu - suttogom halkan húgom nevét. A leány leteszi kezéből a rongyot, felém fordulva pislog kettőt. Miután feleszmél, gyors léptekkel iramodik felém, majd nyakamba veti magát. Ép kezemmel magamhoz szorítva hunyom le szemeim. - Meddig aludtam? - kérdezem hátát simogatva.

- Csak egy napig. - bújik ki nyakamból és kisöpri szememből a hajamat. - Nagyon csúnya volt a kezed. A farkas majdnem elharapta a csontod. - sóhajtott óvatosan kezemre simítva. Az állatot hallva picit feljebb ülök.

- A farkassal mi van? Láttátok azóta? - fürkésztem húgom szemeit, melyek megkönnyebbültből szomorúra változnak át.

- Apa azt mondta, hogy miután elájultál, elmenekült. De tegnap este újra támadt. A szomszédban lakó öreg sámán fiát ragadta el. Most találták meg a holttestét a folyó mellett. - remegtek meg ajkai. Azzal a fiúval kiskoruk óta legjobb barátok voltak. Megértem, hogy nehezen viselte.

- Gyere ide, kicsim. - sóhajtottam, majd magamhoz húzva  Tzuyut ölelem át szorosan. Halkan szipogva bújik hozzám és férkőzik ölembe. Fejére támasztva állam kezdem halkan ringatni törékeny testét. Halkan énekelni kezdek neki, hisz régen ettől tudott csak megnyugodni. Pár perc elteltével észreveszem, hogy elaludt. Lefektetem az ágyamra és betakargatom. 

A falat támasztva tántorgok le a nappaliba, ahol nem találok senkit. Csizmámba bújva terítem hátamra a szőrmekabátom és kilépve az ajtón indulok el a faluban. Mindenki fejet hajt egy kicsit, ezzel jelezve, örülnek, hogy jobban vagyok. Halvány mosollyal ajkaimon jutok el végül ahhoz a házhoz, melyhez lábaim vittek. Halkan kopogok, ezután végre ajtót nyit nekem. Kyungil lehunyt szemekkel sóhajt egyet, majd lehajolva szorít meg.

- Jó újra látni, Xiumin. - suttogja fülembe. Viszonzom ölelését, majd bemegyünk a házba. - Hogy vagy? Nagyon fáj a kezed? - ül le velem szembe az egyik karosszékbe.
- Fogjuk rá, hogy jól. És a kezem is iszonyatosan fáj. - nézek elhúzott szájjal a sérült testrészemre. - De ha apám nem jön, ez nem történik meg. - mormogom halkan, a kötést vizsgálva.
- Jah, nem a kezed lyukasztja át, hanem a szívedet. - forgatja szemét az idősebb, mire egy hitetlen ciccegést hallatok.
- Nem, Kyungil. Ez más... a szeme kék lett. Sosem láttunk még kék szemű farkast. És nem fenyegetett. Hozzáért a combomhoz, és meglágyult. Mintha... nem akart volna bántani... - mondom eleinte idegesen, majd a vége felé lehalkulok. Elhiszem, amit mondtam. Tudom, hogy a farkas nem tett volna kárt bennem. Pusztán megijedt apámtól és a hangzavartól. Védekező reflex.
-Én ezt nem így látom. - rázta fejét barátom. - De, nem veszekszem veled, legyen meg a saját elképzelésünk. - bólogatott kezet nyújtva, mire én halk szusszanással rázom meg mancsát.

***

Nem is tudom, mennyi időt töltöttem barátomnál, de kezdett besötétedni, így visszaindultam a saját házunkba. Most, furcsamód, a csillagok nem ragyogtak olyan fényesen, mint szoktak. Furcsa előérzetem volt. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi, csak egyszerűen éreztem... Út közben hallom, ahogy az anyák gyermekeiket hívogatják, és ahogy az őrség élesíti a fegyvereit. Felesleges, úgy sem okoznak sérülést az állatnak. Folyton-folyvást kudarcot mondanak, hiába fejlesztik és élesítik a dárdákat és nyilakat. A haza tartó legrövidebb út elvezet a nemrégiben felgyulladt ház mellett. A viskónak már csak az alapkövei állnak egyben, a tetőszerkezet és a tartógerendák fekete hamuba burkolózva szóródtak szét az eset után. Mozgolódást láttam, így felé tartottam a kapott lámpásomat. Egy térdelő fiút pillantottam meg. Egy csokor virágot tesz le a földre és hallom, ahogy valami imádságot mormol el. Nem ismerős a testfelépítése és a ruhája sem. Ha idegen, vagy kém, miért emlékezik meg a halott gyermekre, esetleg a katasztrófára?

- Ki vagy? - kérdezem picit vádlóan, hisz nem nagyon szeretjük a látogatókat. A test mozdul, feláll. Most látom csak meg, milyen magas. Felém fordulva az első ami szembeötlik, azok a nagy fülei. A szőrmekabátja sem tudja elrejteni szépen ívelt ajkait és kedves arcvonásait.

- Chanyeol. Park Chanyeol. A nemrég elhalálozott kisfiú bátya, és a te régi kisöcséd... - mondja mély, dörmögős hangon, mire nekem filmszerűen peregnek le a képek és események szemeim előtt...