7. Rész
" - Fuss! - Súgja az ismeretlen hang. - Ne nézz hátra, csak fuss! - Minden elsötétül, csak két fényfolyosó marad látható: egy mögöttem, egy előttem. Gondolkodom.
Kire hallgassak? A hangra, aki menekülésre biztat, vagy a szívemre, ami azt diktálja, maradjak? Nem tudok dönteni, túl nehéz.
Vad morgás cseng fel a hátam mögött, így ellent mondva az idegennek fordulok meg tengelyem körül, ám... nem látok semmit. Teszek egy lépést a hang irányába, de rögtön meg is torpanok. Megjelenik az a vérvörös szempár és a hófehér fogazat abba a jól ismert, ébenfekete bundába csomagolva. Kiáltani akarok, de egy halk nyögésnél több nem jön ki a számon. Megnémultam. Hátrálni próbálok, de a farkas velem egyhuzamban mozog. Nincs menekvés, de... nem félek.
Miért érzem azt, hogy nem bánt? Hogy csak... játszik velem?
A testem magától mozog, fél térdre ereszkedtem. Innen már nem tudtam mozdulni, és mintha kikerültem volna a testemből, kívülről láttam magam. Csak egy kósza porszem lettem, ami néma megfigyelője lett az eseményeknek. A test, vagyis a testem kinyújtja a karját, szép lassan.
Az állat vicsora eltűnik, de a tekintetével még mindig gyilkolni tudna. Mancsát megemeli, hezitál. Végül lerakja maga elé, majd apró léptekkel megindul felém. Közben... megváltozik. Bundája lelapul, füle lekonyul, testtartása feszítettből lazább lesz. Szeme pedig... a vérvörös átalakul égszínkékké. Pont, mint az erdőben.
Meglágyul, vérengző fenevadból kezesbárány lesz... miattam. Még közelebb jön, majd lehunyva szemeit bújtatja fejét a kezem alá. Érzem a bundáját. Sűrű és tömör.
Halálos és egyben gyönyörű ez a teremtmény. Mindenki csak a rossz oldalát látja, de a benne rejlő értékeket észre sem veszik.
Szemeit felnyitja, rám néz. Ekkor vissza kerülök a testembe, szemtől szembe kerülök a Farkassal. Azzal az állattal, akitől mindenki fél... és az anyám gyilkosával. Akármennyire akarom, nem tudom ellökni. Megbabonáz a tekintete.
A kezem, amivel simogattam, égni kezd. A kézfejemet, mintha ezernyi tű bökdösné. Fáj, de nem tudom mozgatni. Egy ábra jelenik meg rajta: egy Hópehely. Kéken világít, ahogy a Farkas szeme is. És ekkor... egy másik ábra is világot lát. Egy Sárkány, ám ez most az állat homlokán csillan meg.
Nem értek semmit. Mi ez az egész? Mik ezek a jelek, és miért most... Miért így..."
Kire hallgassak? A hangra, aki menekülésre biztat, vagy a szívemre, ami azt diktálja, maradjak? Nem tudok dönteni, túl nehéz.
Vad morgás cseng fel a hátam mögött, így ellent mondva az idegennek fordulok meg tengelyem körül, ám... nem látok semmit. Teszek egy lépést a hang irányába, de rögtön meg is torpanok. Megjelenik az a vérvörös szempár és a hófehér fogazat abba a jól ismert, ébenfekete bundába csomagolva. Kiáltani akarok, de egy halk nyögésnél több nem jön ki a számon. Megnémultam. Hátrálni próbálok, de a farkas velem egyhuzamban mozog. Nincs menekvés, de... nem félek.
Miért érzem azt, hogy nem bánt? Hogy csak... játszik velem?
A testem magától mozog, fél térdre ereszkedtem. Innen már nem tudtam mozdulni, és mintha kikerültem volna a testemből, kívülről láttam magam. Csak egy kósza porszem lettem, ami néma megfigyelője lett az eseményeknek. A test, vagyis a testem kinyújtja a karját, szép lassan.
Az állat vicsora eltűnik, de a tekintetével még mindig gyilkolni tudna. Mancsát megemeli, hezitál. Végül lerakja maga elé, majd apró léptekkel megindul felém. Közben... megváltozik. Bundája lelapul, füle lekonyul, testtartása feszítettből lazább lesz. Szeme pedig... a vérvörös átalakul égszínkékké. Pont, mint az erdőben.
Meglágyul, vérengző fenevadból kezesbárány lesz... miattam. Még közelebb jön, majd lehunyva szemeit bújtatja fejét a kezem alá. Érzem a bundáját. Sűrű és tömör.
Halálos és egyben gyönyörű ez a teremtmény. Mindenki csak a rossz oldalát látja, de a benne rejlő értékeket észre sem veszik.
Szemeit felnyitja, rám néz. Ekkor vissza kerülök a testembe, szemtől szembe kerülök a Farkassal. Azzal az állattal, akitől mindenki fél... és az anyám gyilkosával. Akármennyire akarom, nem tudom ellökni. Megbabonáz a tekintete.
A kezem, amivel simogattam, égni kezd. A kézfejemet, mintha ezernyi tű bökdösné. Fáj, de nem tudom mozgatni. Egy ábra jelenik meg rajta: egy Hópehely. Kéken világít, ahogy a Farkas szeme is. És ekkor... egy másik ábra is világot lát. Egy Sárkány, ám ez most az állat homlokán csillan meg.
Nem értek semmit. Mi ez az egész? Mik ezek a jelek, és miért most... Miért így..."
***
Hangosan zihálva, teljesen leizzadva kelek fel. Egyből ülő helyzetbe vágom magam és levegő után kapok. Körbepillantok, a szobámban vagyok. A puha ágyamban fekszem, mellettem pedig Chanyeol fekszik, nyitott szemekkel.
- Mi történt, Minseok? Egész este mozogtál, nyüszögtél és remegtél. Szólítgattalak, de nem keltél fel. - Simít felkaromra, miközben arcom fürkészi. - Féltettelek. Virrasztottam, hátha nagyobb baj lesz. Mondd el kérlek, mit álmodtál. - Néz végül szemeimbe. Előre fordítva fejem túrtam hátra hajam. Ekkor jut eszembe... Gyorsan szemügyre veszem a kézfejem, de semmilyen jel nincs rajta. Ezek szerint, tényleg csak egy álom volt.
- Megjelent. A Farkas. De megszelídült, mikor... megsimogattam. A-aztán valami ábrák jelentek meg a kezemen és a homlokán, de... Nagyon zavaros volt, Yeol, nem tudom elmagyarázni. - Néztem rá lemondóan, miközben hevesen ráztam fejem.
- Ssh, ne erőltetsd, ha nem megy. - Simított arcomra, majd arrébb kúszott. - Bújj ide, és pihenj kicsit. - Tárta szét karját, mire biccentve feküdtem vissza biztonságot adó karjai közé. Zaklatott voltam, és hiába aludtam végig az éjszakát, mintha egy percre nem hunytam volna le a szememet. Fáradt voltam, így hát viszonylag hamar sikerült visszaszenderednem.
Dél felé tértem magamhoz ismét. Chanyeol nem volt mellettem, gondolom, megvárta míg elalszom és elment. Sóhajtva ültem fel és lógattam le lábaim az ágyról. Az ajtóm ekkor kinyílt, és húgom lépett be rajta. Egy kedves mosollyal elém jött, és leguggolva tette állát a térdemre.
- Chan oppa mondta, hogy mi volt veled az éjszaka. Csináltam neked meleg vizet, menj, fürödj le, jót fog tenni. - Nyomott puszit arcomra, majd felhúzva engem kísért le az egyik helyiségbe. Magamra zártam az ajtót, majd megszabadulva a rám ragadt ruháktól, beültem a kádnyi forró vízbe. Ilyenkor áldom az eget, hogy egy ilyen házias hugicát adtak nekem.
Nagyjából egy óra múlva végeztem és tiszta ruhába bújva siettem ki a nappaliba, ahol csak Tzuyut találtam.
- Jobban vagy, oppa? - Sietett elém és megsimogatta arcom. Egy hálás mosoly kíséretében homlokon csókoltam, majd átöleltem őt.
- Sokkal. Köszönöm a fürdőt. - Engedtem el, majd ledőlve a kanapéra sóhajtottam fel. Tzuyu mellém jött és féloldalasan foglalt helyet felém fordulva.
- Nem akarsz elmenni a sámánhoz? Talán tudna neked segíteni. - Ajánlotta fel a nem túl buta ötletet. Még sosem jártam nála, egyszer mindennek eljön az ideje...
- Tudod, mit? Holnap elmegyek. - Bólintottam rá. - Csak ma, még had emésszem meg a történteket, jó? - Néztem rá, mire elmosolyodva biccentett.
Még beszélgettünk kicsit, mikor az egyik asszony szaladt be a házba.
- Minseok, Tzuyu, gyertek! Szükség van rátok. - Pihegett, miszerint futott. Az asszonyok nem szoktak ok nélkül futni. Összenéztünk testvéremmel, majd kabátunkba bújva kezdtük sietősen követni az enyhén véres asszonyt. - Nemrég érkezett egy hajó, ami tele van vándorokkal. A hajót megtámadták, nekünk kell ellátnunk a sérülteket és az apátok megkért, hívjalak titeket is. - Adott gyors választ a loholás közepette. Nem nagyon értettük, de ha apánk mondta, akkor úgy kell tennünk.
Megérkeztünk a falu kórházaként szolgáló épületbe, ahol magunkra kötöttünk pár fehér anyagot, és szánk elé is kendőt kötöttünk.
- Tzuyu, te segíts a gyerekeknél. Minseok, te menj Szong asszonnyal arra. - Irányított el az egyik nő, mire megértve az utasítást indultam el a dolgomra. Nagyon sok sérült volt. Voltak, akik egy-két heggel megúszták, de voltak, akiknél varrni is kellett. Szong asszony engem egy férfihez küldött, akinek megégett a lába és szálkák mentek a karjába. Leguggoltam a férfi mellé, ám arcát nem láttam egy hatalmas kalap miatt.
- Nyújtsa ki a lábát. - Kértem meg, mire engedelmesen így is tett. Magamhoz készítettem egy hideg vizes tálat, majd egy rongy segítségével tisztogatni kezdtem a sebeit. Ez általában fájdalmas művelet, de a vándor mukkanás nélkül kibírta. A karjából csak nagy kínszenvedés árán tudtam kiszedni a szálkákat. Épp egy gyógyfüvekből készült krémet kentem rá, mikor megszólalt. Hangja karcos, rekedt volt.
- Hogy hívnak? - kérdezte enyhe, nyugati akcentussal.
- Minseok. Kim Minseok. És magát? - kérdeztem, míg a kötésére kötöttem egy kisebb csomót. Fejét megemelte, így megláthattam éles állvonalát, kicsiny, de annál szebb szemeit és kacér, féloldalas mosolyát.
- Wu Yifan, de a Krist jobban méltányolom. - Emelte rám teljesen tekintetét, és én elvesztem gyönyörű, világoskék szemeiben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése