3. rész

Heloo! Elnézést a kimaradásért, de élni alig volt kedvem :D Most viszont siettem, és meg is hoztam a folytatást. Jó olvasást! :)

3. Rész

Teste befeszült, farka ide-oda járt. Szemei engem méregettek. Nem tudtam, mit tegyek. Még soha, senki nem került ilyen közel a farkashoz. Hátrébb húzódtam, míg hátammal egy fának nem ütköztem. Nyelve egyet csúsztattam fel mellkasomhoz lábaim, minél messzebbre kerülve tőle. Mind hiába. Morogva, fogait csillogtatva indult meg felém. Szép lassan, nem sietett. Vállai fel-alá mozogtak, ahogy mancsait egymás után rakosgatta. Szívem a torkomban dobogott, szám kiszáradt, levert a víz. Az állat lábaim előtt megállt, nagyjából tíz centire. Nyakát előre nyújtva nézett szemeimbe. Orrunk szinte összeért. Mit akarhat velem? Ha zsákmánynak kellenék, már rég nekem esett volna. 

De nem... csak áll és fenyeget. Mancsát felemeli és térdemre teszi. Megrezzenve egy halk nyögés szökik ki ajkaim közül. Túl közel van... egyszerűen túl közel. Vörös íriszeit fürkészve kenődök teljesen a fa törzsének. Ám ekkor, történik valami...

Valami különös. Az eddig tűzpiros szemek, mintha egy pillanatra tengerkék árnyalatot vettek volna fel. Morgása abbamarad, vicsora ellágyul. Meredező fülei lekonyulnak, teste abbahagyja a feszülést. Barátságosan néz rám...

Nem hittem a szememnek. Ez a jószág és a gyilkos fenevad nem lehetnek ugyanaz a farkas. 

Nem tudom miért, de kicsit megnyugodott a testem. Pulzusom helyre állt, szívem már normális tempóban pumpálja a véremet. Kezem óvatosan felemelem a földről, és feje felé mozdítom. Meg akarom érinteni. Tudni akarom, milyen tapintása van annak az áthatolhatatlan, csillogóan fekete bundának. Látszólag nem ellenzi, ugyanolyan lágy tekintettel mered rám. Már túrnék a szőrcsomóba ujjaim, mikor...

- Minseok! - hallom meg apám mennydörgő hangját, majd érzem elsuhanni az egyik nyílvesszőjét. A farkas gyorsan reagál. Megrázza fejét, mire minden kedvesség és gyengédség eltűnik belőle. Kezem után kapva mélyeszti bele fogait. Érzem, ahogy agyara átszakítja húsomat. Hatalmas üvöltést hallatva csapom hátra fejem. Az állat kiengedve kézfejem szájából ugat egyet az érkező apám felé, majd elrohan az erdő bugyrába. Édesapám lihegve pattan le lováról és térdel mellém. - Fiam... ne csukd be a szemed! Minseok... Minseok! - Hallom hangját, érzem rázását, majd elsötétül minden.

***

Lágy, dobhártyát simogató hangra ébredek fel. Kezem iszonyatosan fáj, érzem a gyógynövények csípését és a farkas által hagyott lyukat is. Szemeim erőtlenül nyitom fel. A fehér plafont látom a barna gerendákkal. Érzem a jácintokból eredő kellemes illatot. A szobámban vagyok. Oldalra nézve látom meg a kecses alakot, a hosszú barna hajat.

- Tzuyu - suttogom halkan húgom nevét. A leány leteszi kezéből a rongyot, felém fordulva pislog kettőt. Miután feleszmél, gyors léptekkel iramodik felém, majd nyakamba veti magát. Ép kezemmel magamhoz szorítva hunyom le szemeim. - Meddig aludtam? - kérdezem hátát simogatva.

- Csak egy napig. - bújik ki nyakamból és kisöpri szememből a hajamat. - Nagyon csúnya volt a kezed. A farkas majdnem elharapta a csontod. - sóhajtott óvatosan kezemre simítva. Az állatot hallva picit feljebb ülök.

- A farkassal mi van? Láttátok azóta? - fürkésztem húgom szemeit, melyek megkönnyebbültből szomorúra változnak át.

- Apa azt mondta, hogy miután elájultál, elmenekült. De tegnap este újra támadt. A szomszédban lakó öreg sámán fiát ragadta el. Most találták meg a holttestét a folyó mellett. - remegtek meg ajkai. Azzal a fiúval kiskoruk óta legjobb barátok voltak. Megértem, hogy nehezen viselte.

- Gyere ide, kicsim. - sóhajtottam, majd magamhoz húzva  Tzuyut ölelem át szorosan. Halkan szipogva bújik hozzám és férkőzik ölembe. Fejére támasztva állam kezdem halkan ringatni törékeny testét. Halkan énekelni kezdek neki, hisz régen ettől tudott csak megnyugodni. Pár perc elteltével észreveszem, hogy elaludt. Lefektetem az ágyamra és betakargatom. 

A falat támasztva tántorgok le a nappaliba, ahol nem találok senkit. Csizmámba bújva terítem hátamra a szőrmekabátom és kilépve az ajtón indulok el a faluban. Mindenki fejet hajt egy kicsit, ezzel jelezve, örülnek, hogy jobban vagyok. Halvány mosollyal ajkaimon jutok el végül ahhoz a házhoz, melyhez lábaim vittek. Halkan kopogok, ezután végre ajtót nyit nekem. Kyungil lehunyt szemekkel sóhajt egyet, majd lehajolva szorít meg.

- Jó újra látni, Xiumin. - suttogja fülembe. Viszonzom ölelését, majd bemegyünk a házba. - Hogy vagy? Nagyon fáj a kezed? - ül le velem szembe az egyik karosszékbe.
- Fogjuk rá, hogy jól. És a kezem is iszonyatosan fáj. - nézek elhúzott szájjal a sérült testrészemre. - De ha apám nem jön, ez nem történik meg. - mormogom halkan, a kötést vizsgálva.
- Jah, nem a kezed lyukasztja át, hanem a szívedet. - forgatja szemét az idősebb, mire egy hitetlen ciccegést hallatok.
- Nem, Kyungil. Ez más... a szeme kék lett. Sosem láttunk még kék szemű farkast. És nem fenyegetett. Hozzáért a combomhoz, és meglágyult. Mintha... nem akart volna bántani... - mondom eleinte idegesen, majd a vége felé lehalkulok. Elhiszem, amit mondtam. Tudom, hogy a farkas nem tett volna kárt bennem. Pusztán megijedt apámtól és a hangzavartól. Védekező reflex.
-Én ezt nem így látom. - rázta fejét barátom. - De, nem veszekszem veled, legyen meg a saját elképzelésünk. - bólogatott kezet nyújtva, mire én halk szusszanással rázom meg mancsát.

***

Nem is tudom, mennyi időt töltöttem barátomnál, de kezdett besötétedni, így visszaindultam a saját házunkba. Most, furcsamód, a csillagok nem ragyogtak olyan fényesen, mint szoktak. Furcsa előérzetem volt. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi, csak egyszerűen éreztem... Út közben hallom, ahogy az anyák gyermekeiket hívogatják, és ahogy az őrség élesíti a fegyvereit. Felesleges, úgy sem okoznak sérülést az állatnak. Folyton-folyvást kudarcot mondanak, hiába fejlesztik és élesítik a dárdákat és nyilakat. A haza tartó legrövidebb út elvezet a nemrégiben felgyulladt ház mellett. A viskónak már csak az alapkövei állnak egyben, a tetőszerkezet és a tartógerendák fekete hamuba burkolózva szóródtak szét az eset után. Mozgolódást láttam, így felé tartottam a kapott lámpásomat. Egy térdelő fiút pillantottam meg. Egy csokor virágot tesz le a földre és hallom, ahogy valami imádságot mormol el. Nem ismerős a testfelépítése és a ruhája sem. Ha idegen, vagy kém, miért emlékezik meg a halott gyermekre, esetleg a katasztrófára?

- Ki vagy? - kérdezem picit vádlóan, hisz nem nagyon szeretjük a látogatókat. A test mozdul, feláll. Most látom csak meg, milyen magas. Felém fordulva az első ami szembeötlik, azok a nagy fülei. A szőrmekabátja sem tudja elrejteni szépen ívelt ajkait és kedves arcvonásait.

- Chanyeol. Park Chanyeol. A nemrég elhalálozott kisfiú bátya, és a te régi kisöcséd... - mondja mély, dörmögős hangon, mire nekem filmszerűen peregnek le a képek és események szemeim előtt...