2. Rész
Lassacskán a nap nyugovóra tért, mindent eltakart az éj fekete leple. A csillagok fényesen ragyogtak a tiszta égbolton, a Hold kacéran kacsingatott le a fényben úszó falura. Nagy levegőt véve sétáltam oda az ablakomhoz és a párkányra ülve lógattam ki lábaim. Lehajtott fejjel néztem a földszinten történő eseményeket: minden anya a házba hívja gyermekét, bezárja az ajtót, s ablakot. A falu őrsége nyilakkal és puskákkal felszerelve indul az éjszakai körútjára. Mindenki tudja, hogy ezzel mit sem érnek el, a farkast nem lehet megállítani.
Halk sercenés, egy szívás, majd kifújás. Hátrapillantottam Kyungilra, aki visszahúzva kapucniját gyújtott rá egy cigarettára. A füst gomolyogva hagyta el vastag ajkait, majd a tartógerendák felé igyekezve vált lassan köddé.
- Hát te sem szoktál le róla. - sóhajtottam fejem csóválva. Vállat rántva szívott egy újabb slukkot, majd mellém jőve dőlt neki a keretnek. Tekintetét ő is a falura szegezte.
- Ez legalább nem füves, örülj neki. - biccentett egyet. Emlékszem, régebben nagy gondjai voltak a droggal. Sokszor, mikor átmentem hozzájuk, mivel napok óta nem hallottam felőle semmit, késsel lehetett vágni a lakásban gomolygó füstöt, míg hyungom egy szállal a szájában feküdt öntudatlanul a terem közepén... Azóta már jó úton halad a leszokás felé.
- Örülök bizony. - bólogatok lassacskán és fejem mellkasának döntöttem. Tekintetem elkalandozott a feketén bólingató fák között, míg nem megpillantottam. Egy, vérvörösen világító szempár, ami... ami engem néz. Lehunyva szemeim ráztam meg fejem, de mire ismét kinyitottam őket, a vörös gömbök eltűntek.
- Mi baj, Xiu? - nézett le rám Kyungil, míg elpöckölve a csikkjét dobta ki a pocsolyás útra.
- Itt van... láttam a farkast. - emelem az idősebbre tekintetem, akiben szintúgy megfagy a vér. Szólásra nyitotta volna száját, mikor...
- FARKAS! - szeli ketté a levegőt a női sikoly. Egyszerre kapjuk a hang irányába a fejünket, majd gondolkodás nélkül ugrunk ki az ablakból. Bólintva kezdünk el rohanni arra, amerről a zsivongás jön. Égett fa és állati bőr szaga csap meg. Pár másodperc múlva beigazolódik a sejtésem: tűzvörös lángok nyaldossák a kétszintes viskó oldalát. Egy síró asszonyt cipelő, hamutól foltos férfi szalad ki az omladozó házból.
- A kisfiam! A kisfiam! - kiabálja az asszony, miközben szabadulni próbál férje szorító karjai közül. Mikor a ház végképp összedől, a hölgy zokogva omlik élettársa mellkasára. Lihegve nézünk egymásra Kyungillal, aki nyelve egyet pillant a ház mögé. Odakapom a fejem én is, és ismét hófehér lett az arcom.
- Farkas... - mondtam szinte tátogva. Az állat vicsorogva nyalta le a friss vért pofájáról, majd megcsillantva szemeit tűnt el ismét a sötét rengetegben. Oda futottam, ahol ő állt az előbb. Szám elé kapva kezem tántorodtam meg. A földön, a porban egy fiatal gyermek holtteste feküdt. Szemei nyitva, szája tátva. Reszketeg léptekkel mentem oda, és simítottam le szemhéjait. Csak a felsőtestéből maradt meg egy kevéske, az is össze-vissza volt karmolva és harapva. Dobogásokat hallottam magam mögül, majd két őr egy leplet terített a fiúra. Óvatosan becsomagolták, majd elvitték onnan. Láttam... láttam őt, de nem tettem semmit. Hagytam megszökni. Én miattam fog még ez eljátszódni minden este...
***
Az ágyamban fekve próbálok elaludni, de sehogy sem sikerül. Folyton-folyvást a farkason jár az eszem. Ha nem hagyom megszökni... talán elkaphatták volna. De nem. Tudom, hogy az állatot csak az idő tudja elpusztítani. De akkor, miért érzem magam felelősnek?
Idegesen borzolom össze hajam, és gurulok a hátamra. Fejemmel az éjjeliszekrényemre nézek, melynek óvatosan kihúzom egyik fiókját. Kiveszem a karamellát, melyet még Kyungil hozott nekem. Egy kicsit ettem belőle, majd az ablakomon pillantok kifelé. Csendes este volt, nem fújt a szél és eső sem esett. Lehunyva szemeim sóhajtok fel, majd egyik pillanatról a másikra a fekete köd lepi el elmém és sikerül álomba szenderülnöm.
Reggel halk dúdolgatásra kelek fel. Kinyitva szemeim látom meg mosolygós húgom, ki az ágyam szélén ül.
- Jó reggelt oppa. Ideje kelni. - kuncog föl majd lerántja rólam a takarót.
- Tzuyuu, kérleek. - nyafogom, de ez meg sem hatja őt. Egy pohár, jéghideg vizet loccsant arcomra, majd hangosan nevetve ugrik fel a matracról. Ülő helyzetbe vágva magam törlöm meg arcom majd vigyorogva nézek az én kis drágaságomra. - Teee... visszakapod! - ugrok ki az agyból, majd a már menekülő testvérem után iramodok. Nevetve szalad előttem, de a nappaliban utolérem. Megragadva derekánál emelem meg és pörgetem meg a levegőben.
- Oppaa, elszédülök. - nevet hangosan mire ledobom a kanapéra.
- Tzuyum, légy kedves a bátyáddal! - szól rá mosolyogva, dörmögő hangon apám. Vigyorogva nyújtok nyelvet a lányra, majd visszasietve öltözök fel normális ruhába.
Egy almával kezemben baktatok az istálló felé, ahol mosolyogva simítok az én paripám orrára.
- Szervusz Monte Carlo - üdvözlöm a jószágot, majd felnyergelve indulok az erdőbe. Imádtam lovagolni, de sajnos alig volt rá időm. Mindig apám ügyeiben kell segédkeznem. Nehéz meló...
Már jócskán az erdő közepén járhatunk, mikor lovam egyszer csak megtorpant. Idegesen prüszköl, dobol, mint aki ugrásra kész, fejét rázogatja. Csitítva próbálom nyakát simogatni. Nem tudom mi lehet vele.
- Héjkás, mi baj, Carlo? - ütögetem meg kicsit oldalát, de nem csillapodik. Mikor egy ág megreccsen, ő két lábra emelkedve nyerít egy nagyot. Mivel nem akasztottam a kengyelbe a lábam, így én leesek jószágról. Fájdalmas nyögés kíséretében huppanok a köves talajra, míg a csillogóan fekete állat kivágtat az erdőből. Utána nézve hagyja el ajkaimat egy lemondó sóhaj. Készülnék felállni, mikor morgást hallok meg. A hang felé fordítva fejem áll meg bennem az ütő.
Izmos test, csillogó, fekete bunda, vészjóslóan csillogó vörös íriszek...
Abban a percben imádkoztam a nem létező szellemekhez, hogy aktivizálja magát az őrzőm, különben én itt halok meg.
Reggel halk dúdolgatásra kelek fel. Kinyitva szemeim látom meg mosolygós húgom, ki az ágyam szélén ül.
- Jó reggelt oppa. Ideje kelni. - kuncog föl majd lerántja rólam a takarót.
- Tzuyuu, kérleek. - nyafogom, de ez meg sem hatja őt. Egy pohár, jéghideg vizet loccsant arcomra, majd hangosan nevetve ugrik fel a matracról. Ülő helyzetbe vágva magam törlöm meg arcom majd vigyorogva nézek az én kis drágaságomra. - Teee... visszakapod! - ugrok ki az agyból, majd a már menekülő testvérem után iramodok. Nevetve szalad előttem, de a nappaliban utolérem. Megragadva derekánál emelem meg és pörgetem meg a levegőben.
- Oppaa, elszédülök. - nevet hangosan mire ledobom a kanapéra.
- Tzuyum, légy kedves a bátyáddal! - szól rá mosolyogva, dörmögő hangon apám. Vigyorogva nyújtok nyelvet a lányra, majd visszasietve öltözök fel normális ruhába.
Egy almával kezemben baktatok az istálló felé, ahol mosolyogva simítok az én paripám orrára.
- Szervusz Monte Carlo - üdvözlöm a jószágot, majd felnyergelve indulok az erdőbe. Imádtam lovagolni, de sajnos alig volt rá időm. Mindig apám ügyeiben kell segédkeznem. Nehéz meló...
Már jócskán az erdő közepén járhatunk, mikor lovam egyszer csak megtorpant. Idegesen prüszköl, dobol, mint aki ugrásra kész, fejét rázogatja. Csitítva próbálom nyakát simogatni. Nem tudom mi lehet vele.
- Héjkás, mi baj, Carlo? - ütögetem meg kicsit oldalát, de nem csillapodik. Mikor egy ág megreccsen, ő két lábra emelkedve nyerít egy nagyot. Mivel nem akasztottam a kengyelbe a lábam, így én leesek jószágról. Fájdalmas nyögés kíséretében huppanok a köves talajra, míg a csillogóan fekete állat kivágtat az erdőből. Utána nézve hagyja el ajkaimat egy lemondó sóhaj. Készülnék felállni, mikor morgást hallok meg. A hang felé fordítva fejem áll meg bennem az ütő.
Izmos test, csillogó, fekete bunda, vészjóslóan csillogó vörös íriszek...
Abban a percben imádkoztam a nem létező szellemekhez, hogy aktivizálja magát az őrzőm, különben én itt halok meg.
