5. Rész

Sztrájkkal teli jó napot mindenkinek! :) Ma itthon maradtam, így volt időm és energiám hozni egy újabb részt :) Nemsokára már nagyjából ki tudom alakítani a napi rendem, így hét-tíz naponta igyekszem majd frissíteni :) Addig is jó olvasást mindenkinek :)
((XiuRis fanok elfordulni, XiuYeol-isták, lehet fanolni))

5. Rész

Reggel a kellemes napsütésre keltem és azokra a mennyei illatokra, melyek a konyhából szállingóztak fel a szobámba. Szemeim résnyire nyitva szimatoltam a levegőbe. Összefutott a nyál a számban, rögtön felébredtem. Kipattanva az ágyból kaptam magamra egy bőrmellényt, majd lekocogtam a földszintre. A konyhában Yeol sürgött-forgott, míg halkan dúdolt valamilyen dalocskát. Nem vett észre, így megköszörülve torkom hívtam fel magamra figyelmét, amivel sikerrel jártam. Picit megugorva kapta rám tekintetét, majd fújtatva egyet mosolyodott el.
- Megijesztettél, hyung. - húzta fél oldalas mosolyra ajkait. - Egyébként jó reggelt. Remélem nem bánod, hogy egy kicsit beszabadultam a konyhába, éhes voltam és gondoltam, főzök valamit. - Kezdett mentegetőzni, míg én fejem rázva ültem le az egyik székre. 
- Neked is, viszont. - biccentettem. - És ne magyarázkodj, érezd magad itthon. - kacsintottam rá. Ő boldogan kezdett tovább valami ételt összehozni, mikor húgom toppant be a helyiségbe. Szemei rögtön megakadtak Chanyeolon, majd ajkába harapva tűrte füle mögé egyik hajtincsét... tipikus tinilány.
- Ő ki? - suttogta oda nekem, miközben szépen csendben odaszökellt mellém.
- Olyan valaki, akihez nincs közöd. - mondtam talán kicsit hangosan, hiszen a fiú felénk kapta fejét. Vigyorogva pöcköltem meg Tzuyu homlokát, mire besértődve robogott vissza szobájába. Sóhajtva megráztam fejem és az értetlenül pislogó "szakács" felé néztem. - Csak a húgom. - magyaráztam, mire belőle egy megkönnyebbült sóhaj szökött fel. Mintha... örült volna, hogy nem a kedvesem, vagy valami hasonló... furcsa... Nagyon furcsa...
A reggeli után felöltöztünk és elindultunk kettesben a faluba, hisz a fiú tizenkét éve elhagyta ezt a települést. Azóta nagyon sok minden változott, amit meg is jegyzett.
- Itt meg volt egy hatalmas diófa. - mutatott egy kis üres helyre a falu közepén. - Mi történt vele? Hisz olyan szép volt, és innen tudtam, merre kell tovább menni hozzátok. - pillantott felém kuncogva, miközben leguggolva simított a kopár földre. Én elmosolyodva térdeltem mellé.
- Sajnos muszáj volt kivágnunk. Beteg volt, nem bírt volna ki még egy telet. - sóhajtottam fel. - Elégettük a fát, egy hatalmas máglya rakást tudtunk belőle építeni. - gondoltam vissza arra az éjszakára. Minden falusi a tűz körül táncolt és énekelt, először érezhették azt, hogy semmilyen plusz teher nem nyomja a vállukat. De minden este véget ér egyszer...
- Oh, értem. - szomorodott el Chanyeol, míg sóhajtva egyet állt föl és porolta le kezét. - Tudod, hova szeretnék menni? - kérdezte csillogó szemekkel. Felálltam én is, majd egy kis gondolkozás után megráztam fejem, miszerint nem tudom. - A forráshoz, ami az erdőben van. - tapsikolt picit. 
Oh, igen, a jó öreg forrásunk. Legendák szerint, az a forrás évszázadok óta a mi népünk tulajdona, és állítólag varázsereje van. Ha régebben egy haldokló férfi ivott belőle, egy haldokló nő pedig a vizéből készült ételt evett, visszafiatalodott jó néhány évet. De ez, persze csak egy monda, ma már csak a végtagi fájdalmakra használjuk, hisz remekül használ e téren.
Emlékszem, Yeolt mindig elvittem oda, mert ott keltek ki a leggyönyörűbb pillangók, melyeket mindketten imádtunk nézni... Mosolyogva bólogattam a fiatalabb ötletére.
- Rendben, úgy is rég jártam arra - nevettem fel halkan. - menjünk gyalog, nincs olyan messze. - vetettem fel az ötletet, majd nemsoká el is indultunk az erdő mélye felé. Már jócskán bent voltunk az erdőben, mikor Channak ötlete támadt. 
- Te vagy a fogó, kapj el - csapott vállba vigyorogva, majd amilyen hirtelen futásnak iramodott, olyan gyorsan el is tűnt. Felocsúdni nem volt időm, ő már régen elszaladt. Futottam pár métert, majd megállva kezdtem nézelődni, kissé idegesen. Mi van, ha baja esik? Ha... eltéved? Esetleg, ha a farkas útjába botlik? Nem! Nem lehet. Kétségbe esve kezdtem keresni, miközben nevét kiabáltam.
- Chanyeol! Gyere elő! Nyertél, csak bújj elő, kérlek! - mivel nem kaptam választ, futni kezdtem arra, amerre láttam elhúzni. Ha megtalálom, kap majd egy nyaklevest. A fák csak jöttek és mentek mellettem, de sehol nem láttam a nagyfülűt. Nem néztem a lábam elé, emiatt orra bukva gurultam le az egyik domboldalon. Végül egy mohás kő állított meg, úgy, hogy oldalammal nekicsapódtam. Fájdalmasan nyögtem fel. Szédültem, nem tudtam, mi merre van. Bele telt pár percbe, míg nagyjából kitisztult a látásom. Nagy levegőt véve tornásztam magam álló helyzetbe, és bicegve folytattam utam, immár egyre jobban aggódva. Nem sokáig sétálhattam, mikor ágreccsenésre lettem figyelmes. Megtorpanva kaptam arra a fejem. Az egyik bokor megrezzent, de nem láttam, mitől. Félve tettem hátra pár lépést, míg egy fának nem ütköztem. Szemeim el nem vettem a bokorról, szívem a torkomban dobogott. Ami ezután történt, örök emlék marad, úgy hiszem...
Egy hófehér farkas ugrott ki a növény mögül, egyenesen felém. Szája tátva, mancsai kinyújtva. Lepörgött előttem az életem, már szinte éreztem, ahogy hegyes fogai nyakamba mélyednek. Ekkor, azonban egy szempillantás alatt ott termett egy másik állat... ébenfekete bunda, vörösen izzó szempár... Hatalmas erővel futott, majd felugorva lökte el a fehéret oldalánál fogva. Szinte hallottam, ahogy eltörnek a bordái. A fenevad tépni, marcangolni kezdte a nálánál jóval kisebb állatott, szinte megsajnáltam, ahogy nyüszítve próbált meneküli. De mindhiába... a sötét farkas nem kegyelmezett, megölte fajtársát. 
Lihegve állt a tetem felett, majd hátranézve rám nyalta le pofájáról a vért. Azt hittem, én következem. De nem... előre fordítva fejét iramodott neki, és eltűnt a sűrű erdőben. Nyoma sem maradt annak, hogy itt járt, csak a tetem. 
Igazán csak most vettem levegőt, kapkodva próbáltam feldolgozni az eseményeket. A farkas, aki minden téli éjszakán megölt egy embert, most, önszántából megmentett engem... teljesen összezavarodtam, nem tudtam hova tenni ezt a tettét... Lassan lecsúsztam a fa tövébe, és összekucorodva tört fel belőlem a megkönnyebbült sírás.

***

- Minseok... minden rendben? - nézett rám Chanyeol, miközben a forrás mellett üldögéltünk. Mereven bólintottam, kerültem a szemkontaktust. Nem mondtam el neki, hogy mi történt, az az én titkom marad, legalábbis egy darabig. - Rendben. - sóhajtott. - De ha az a bajod, hogy elsiettem, akkor... - nem hagytam, hogy befejezze, közbevágtam.

- Nem az a bajom, nyugodj meg. Semmi nincs velem, csak beütöttem az oldalam és az fáj. Ennyi. - mondtam komoran, talán kicsit ingerülten is. Nem akartam, hogy bűntudata legyen, de érezze, hogy ilyet többet nem szabad csinálnia. 

- Jól van, bocsánat. - rezzent össze, majd előre fordulva guggolt a forrás vízgyűjtője elé. Kezét megmártóztatta benne, majd felpattanva emelte tekintetét az égre. - Nézd, hyung! Pillangók! - nézett rám és a nyüzsgő pillangók sokaságára mutatott. Előjött a gyerekes énje, ugrálva nézte csillogó szemekkel a mindenféle színben pompázó lepkéket. Kinyújtotta kezét és nyugodtan várt. Én halvány mosollyal bólintottam, majd hátradőlve hunytam le picit szemeim. Sok volt ez a nap, úgy éreztem, bármikor el tudnék aludni itt, a természet lágy ölén. 

Nem tudtam sokáig relaxálni, ugyanis Yeol mellém guggolva bökdösött meg. 

- Nézd... fogtam egyet. - mondta kedves, lágy hangon, míg én felnyitva pilláim ültem fel. Megláttam, hogy egy hatalmas és gyönyörű pillangó ül ujjain, szépen, nyugodtan. Elmosolyodva néztem én is az állatkát, aki lassan nyitogatta és csukogatta szárnyait.

- Egy pápaszemes - mondtam halkan. - Az egyik kedvencem. - biccentettem oldalra fejem.

- Miért? Hiszen nem túl színes, egyszerű barna. - értetlenkedett a fiatalabb.

- Látod azt a hatalmas, szem alakú foltot a szárnyain? - kérdeztem, mire igenlően bólogatott. - Úgy tartják, hogy ezek a pillangók figyelnek minket, és megjósolják a sorsunkat. Mindig ott vannak mindenhol, ők az elődeink mostani szemei, akik vigyáznak ránk. - meséltem mosolyogva azt, amit nagymamám mondogatott pici koromban. Ő nagyon hitt a szellemvilágban, így minden ilyen históriát megtanított nekem és a húgomnak. 

Chanyeol ámuldozva nézte azt a csöpp kis állatot, aki ugyanolyan nyugodtan bámészkodott az ujjain.

- Emellett még a szabadságot is szimbolizálják. Oda mennek, ahova akarnak. Senki nem tudja befolyásolni őket. - végszavamra a pillangó csapott egyet szárnyaival, és felemelkedve csatlakozott társaihoz a levegőbe. Mindketten mosolyogva néztük, ahogy ismét elvegyül a lepke felhőben, majd egymásra néztünk. Chan a szemeimet fürkészte, de tekintete néha levándorolt ajkaimra. Nem szólaltunk meg, nem akartuk elrontani a pillanatot. Egyik keze arcomra csúszott, finoman megcirógatva orcámat. Enyhén félredöntve fejét kezdte megszüntetni köztünk a távolságot, míg puha párnái enyéimen nem landoltak...